Ma rossz anya leszek. Ma bulizni megyek. Egy hónapja tervezzük pár anya-társammal, barátnőmmel, hogy kicsit kieresztjük a gőzt. Legtöbben kétgyermekesek vagyunk, de van köztünk egy háromgyermekes is. Képzelhetitek, milyen nehéz volt találni egy olyan napot, ami mindenkinek jó, amit mindenki meg tud oldani, mindenki tud szerezni egy apát/nagyit/bébiszittert/keresztanyut, hogy vigyázzon a gyerekekre este és másnap reggel óvodába, bölcsibe vigye őket. Mert hát mi valószínűleg a másnaposság nem alvás miatt képtelenek leszünk erre.

Egy hónapja húzom a strigulákat. Már csak 30 nap... már csak 20... már csak 10... már csak 1 hét... jövő héten bulizni megyek... szerdán bulizni megyek... MA bulizni megyek.

Tényleg gondosan meg van tervezve mindannyiunknál minden, készülnek apukák is, a nagymamák is, a bébiszitterre is el lett különítve ez a pénz – hónap vége van, oké, de ezt akkor is most kinyögjük, ma akkor is bulizni megyünk. Egy hónapja készülünk rá. Nem csak mi, hanem a mi kis közösségünk is, mert most már nem úgy van, mint régen, hogy ha picit kikapcsolódnék, akkor fogom magam, felöltözök, bemegyek a városba és lesz, ami lesz.

Régen szombat délután felhívtunk pár embert, ki mit csinál. Senki semmit. Otthon unatkoztak. Mint mi: unatkoztunk. Unatkozás – Úristen, ti még emlékeztek erre az érzésre? Én sem.

Bármilyen nehéz is, fárasztó is, és sokszor igen, idegölő is, de imádok anya lenni. Semmiért nem cserélném el ez az elmúlt 5,5 évet és az előttem álló még (remélem) nagyon-nagyon sok évtizedet. De a spontaneitás, na az nagyon hiányzik az életemből.

Hiányzik péntek este 7-kor kitalálni, hogy elmegyünk moziba.

Hiányzik este 8-kor elmenni futni. Hiányzik elkezdeni délután 6-kor olvasni egy könyvet és csak olvasni, olvasni, és hajnali 3-kor befejezni.

Hiányzik beülni a kocsiba és elmenni kettesben a férjemmel kocsikázni.

Hiányzik akkor szexelni, amikor megkívánjuk egymást.

Hiányzik akkor elindulni, amikor akarunk és nem alvásidőkhöz kicentizni az utazásokat.

Hiányzik, hogy akkor menjünk haza egy családi- vagy igazából bármilyen összejövetelről, amikor már tényleg unjuk, és nem akkor, amikor közeleg a fürdetési-, alvásidő.

Hiányzik, hogy ha valamit csinálni akarunk, akkor többnyire külön kell csinálnunk a férjemmel – mert addig ugyebár a másik vigyáz a gyerekekre.

És hiányzik, hogy ha valamit együtt akarunk csinálni, akkor hetekig szervezzük, hogy legyen, aki addig vigyáz rájuk.

Ma egyébként végül egyel kevesebben megyünk bulizni, mint 1 hónapja elterveztük. Az egyik barátnőnk reggel írt, hogy a legkisebbik gyermeke pár napja annyira nyűgös, olyan sokat kel éjjel és olyankor csak ő tudja megnyugtatni, hogy így nem tud eljönni, bármennyire is szeretne. De nem szeretne sem a gyerekkel kitolni, sem annak testvéreivel, sem Apával. És legfőképp magával nem, hogy aztán egész este azon kattogjon, hogy mi lehet otthon. Pedig ő is egy hónapja tervezte a mai kimenőt, készült a ma estére. De változtatni kényszerült.

Belegondolva, a spontaneitás mégis része az életünknek. Csak picit máshogy, mint ahogy anno része volt. És ahogy most szeretnénk, hogy újra része legyen. :D

Ha péntek este esik fejre a gyerek, akkor péntek este nem fürdetünk és altatunk, hanem a sürgősségire sietünk. Ha szombat reggel úgy terveztük, sokáig akarunk aludni, de a gyerek reggel 6-kor vonatozni akar, akkor vonatozunk.

Egy nap újra spontánok lehetünk, tudom. Újra úgy, mint régen. Csak türelmesnek kell lenni.

De addig is ma elmegyek az egy hónapja leszervezett buliba, az egy hónapja lefoglalt helyre és kiélvezem, feltöltődöm, mert ki tudja, mikor lesz megint hasonlóra lehetőség.

Ítélkezni nagyon könnyű, pláne ha a "jó szülőségről" van szó. Ezek a helyzetek ismerősen csengenek?