A férjem itt hagyott egy autista gyerekkel, de részt vesz a nevelésében

autizmus,anya
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

„Sosem voltunk turbékoló galambpár, de a gyermekünk diagnózisa a maradék romantikát is eltemette.” Mi a jobb egy autizmussal élő gyereknek: az együtt élő, folyton marakodó szülők vagy a válás? Juli beszámolója.

Laci és én a főiskolán jöttünk össze. Nagyon szerelmesek voltunk egymásba, és nagyon hasonlítottunk: mindkettőnket erős temperamentummal, szókimondó, harsány jellemmel áldott meg az ég. A kapcsolat első percétől sokat veszekedtünk, de eleinte inspirálónak éreztük és kifejezetten élveztük ezeket a csatákat. Az összecsapások az első években általában az ágyban végződtek, egetverő, forró kibékülésekkel, nagy nevetéssel, igazi összetartozás-élménnyel.

A diplomaosztó után esküdtünk meg, és az összeköltözés után kezdett megkopni a harcos romantika. Egyre nyomasztóbbá váltak a veszekedések, már nem lett belőlük ágy, maximum külön. Volt, hogy napokig nem szóltunk egymáshoz. De még mindig képesek voltunk önvizsgálatra, tudtunk a másiktól bocsánatot kérni. Ezért is döntöttünk úgy, hogy jöhet a gyerek.

Boldi gyorsan megfogant: úgy tűnt, nagyon vágyik az életre. A szülés komplikációmentes volt, a baba egészségesnek tűnt, ragyogtunk a boldogságtól. Egy ideig úgy éreztük, minden rendbe fog jönni, de csak négy hetes volt, amikor ismét hajba kaptunk. Hirtelen kikristályosodott, hogy bár sok mindenben hasonlítunk, a gyereknevelési elképzeléseink gyökeresen mások. Laci konzervatívabb volt, nem akarta, hogy az első nyekkenésre felvegyem a gyereket, én viszont el sem tudtam volna képzelni másként. Hetente legalább egyszer összevesztünk azon, mi a helyes szülői viselkedés különböző helyzetekben.

Körülbelül egy év után kezdtem észrevenni, hogy Boldi másképp fejlődik, mint például a szomszéd kisfia. Nagyon lassan, féloldalasan mászott. Nehezen vette fel velünk a szemkontaktust. Nem mosolygott, nem nevetett, kerülte az érintést, erős hangoknál összerezzent, később a fülére szorította a kezét. Aggódni kezdtünk, elvittük orvoshoz. Kedves doktor néni volt, legyintett. Nem jelent ez semmit, kedveskéim. Majd utoléri magát.

Olvasd el ezt is!

És ez így ment még legalább két éven át. Boldi szemlátomást mindenben lemaradt, és amikor tüzetesebben utánaolvastam a jelenségnek, az autizmus spektrumzavar összes tünetét felfedeztem rajta. Laci bagatellizálta a dolgot, paranoidnak, túlaggódónak nevezett. Utólag egyértelmű, hogy az ellenkezéssel a saját félelmeit leplezte, és az orvosok biztató szavába kapaszkodott. De akkor csak mérhetetlen dühöt éreztem. Hogyhogy nem látja, mi van a kisfiunkkal? Miért ilyen vak?

A veszekedéseink állandósultak, rendszeresen felverték az egész házat. Tudtuk, hogy ezzel nem teszünk jót a gyereknek, de képtelenek voltunk uralkodni magunkon. Hamarosan elcsattant az első pofon. Bevallom, én adtam. Elfehéredett körülöttem a világ, úgy éreztem, képtelen vagyok kimászni egy láthatatlan csapdából. A tehetetlenség megőrjített, egyszerűen nem tudtam a lendülő kezemet visszafogni. Laci pedig visszaadta. És ahogy a fizikai agresszió zöld lámpát kapott, már nem volt megállás.

Két évbe telt, mire az orvosok beismerték, hogy Boldi valóban nem fejlődik úgy, mint más gyerekek. Megkapta a pecsétet: autizmus, méghozzá a súlyosabb fajtából. És ez a tény a házasságunkat is megpecsételte. Hol voltak már a felszabadító, izgalmas viták? Két ösztönlénnyé degradálódtunk, akik lépten-nyomon ordítoznak, mert csak így tudják a frusztrációt levezetni, és ha valami nem tetszik, pofon ütjük, megrúgjuk, megkarmoljuk a másikat. Rettenetes szülők voltunk mind a ketten, képtelenné váltunk visszanyerni az irányítást az életünk felett.

Boldi öt éves volt, amikor Laci becsajozott.

Eleinte titokban csinálta, de persze hamar feltűnt, hogy a csetet bújja, hogy a vécében telefonál, hogy bűntudattal van tele a tekintete. Sok rosszat el tudok róla mondani (ahogy magamról is), de hazudni nem tudott és nem is szeretett. Amikor rákérdeztem, rögtön bevallotta. Adtam neki egy jókora maflást, hisz nem volt már akkor köztünk normális kommunikációs csatorna. Hogy képzelted, ordítoztam, tomboltam hajnali ötkor a csendes bérház közepén. Ki fog gondoskodni az autista gyerekünkről? Még az is megfordult a fejemben, hogy kivetem magam az ablakon: ha egyedül hagynak Boldival, gondoltam, úgysem bírok majd életben maradni.

Hónapokig tartott a huzavona. Laci pokoli bűntudatban ugyan, de tovább folytatta a viszonyt, amit valahol meg tudok érteni, hisz akkor már hosszú ideje képtelenek voltunk egymásnak bármiféle pozitív impulzust adni. Hetente legalább egyszer kimaradt, éjjel jött haza, vagy nem is aludt otthon. Amikor mégis megjelent, azonnal egymásnak estünk, és Boldi egyre agresszívebb volt a kibírhatatlan légkörtől. Ennél minden jobb, gondoltam a folyamatosan tomboló gyerek láttán. Az igazság az, hogy egyszer kis híján neki is lekevertem egy pofont, csak hallgasson már el végre. És ez volt a kijózanító pillanat. Ha megütöm az autista kisfiamat, akár el is gereblyézhetem a földet magamon.

Hallottam olyan párokról, akiket a gyerekük betegsége végleg összekovácsolt. A mi szövetségünket azonban - hiába bíztam naivan az ellenkezőjében - szétroncsolta. Összeszorítottam a fogamat, és néhány nappal később beadtam a válópert. Ahhoz képest, hogy milyen pokolban éltünk éveken át, a válás már simán ment. Laci szomorú volt, de meg is könnyebbült, amikor elköltözött. Megegyeztünk, hogy minden reggel ő viszi a gyereket óvodába, én pedig délután elhozom. Lassan normalizálódott a viszonyunk. A volt férjem kötelességtudó, jó apa, Boldit az új párja is elfogadta. Eleinte még elő-előfordult, hogy működésbe lépett nálam a régi mérgező reflex, és legszívesebben megütöttem volna Lacit, ha nem tetszett valami. Végül beértem néhány szurkálódó megjegyzéssel, és aztán ezek is elmaradtak.

Boldi ma már tizenkét éves. Speciális közösségbe jár, ahol jól érzi magát, és sokkal kiegyensúlyozottabb, mint amikor folyamatosan két infantilis, tehetetlen, egymással kijönni képtelen aligfelnőtt árnyékában kellett cseperednie. Amikor Laci elviszi őt, nekem is van időm magamra: színházba, moziba megyek, randizom, kávézni járok, élem az életem. Sokáig rettegtem attól, milyen lesz egyedül nevelni egy autizmussal élő gyereket, de be kell vallanom: sokkal jobb így mindenkinek.

Laci és én valójában sohasem illettünk össze. Nagyon sajnálom, hogy az erőszak uralta a közös életünket, hogy bántottam, hogy megütöttem, hogy úgy beszéltem vele, ahogy. Mindketten kimerítettük a fizikai és verbális agresszió majd’ összes formáját. De hogy bánom-e az együtt töltött éveket? Azt kell mondanom, nem. Van egy különleges, gyönyörű kisfiunk, és ezért megérte találkozni.

Tovább olvasok
Kép
Márványos szépségű vegán banánkenyér csokival

Szóval vegyük át mégegyszer: vegán, banános és csokis! Már önmagában is vonzó kombináció, nem igaz? Emellett nagyon könnyű – nem csak az elkészítése -, és mindössze 45 perc alatt elkészül. Szerintünk megéri a rááldozott időt és energiát.

Kép
„Olyan vékony vagy, majd elfúj a szél!” - most akkor bókoltak vagy beszóltak?

Pár napja egy eseményen találkoztam néhány régen látott ismerőssel. Egyikük ezt mondta nekem: „Olyan vékony vagy, majd elfúj a szél!” Egy pillanatig haboztam, hogyan is reagáljak, majd kihúztam magam, és azt válaszoltam: „Köszönöm, sok munkám van benne!” Mire ő: „Ja, hogy ez cél?” Elbizonytalanodtam, hogy akkor a korábbi megjegyzése elismerés volt-e, vagy kritika.

Kép
Gondoltam, kiugrom a fizikai komfortzónámból és lenyírom 7 millisre a hajam

Végül csak lilára festettem. Vagy legalábbis megpróbáltam.

Kép
Diana hercegnő emléke tovább él… a minél nagyobb, minél hangosabb gyerekjátékokban (többek között)

Diana hercegnő közeli barátnője elmesélte, miért vásárol György hercegnek feltűnő játékokat.

Kép
Menjen egyáltalán a gyerek bölcsibe? Hallgasd meg a Mesélj, Anyukám! podcast legújabb adását!

Járjon bölcsibe a gyerek vagy ne? Mit mond egy édesanya és mit mond a pszichológus? A Mesélj, Anyukám! podcast legújabb adásából kiderül!

Kép
Napi horoszkóp július 9.: a Mérlegek borzasztóan vágynak valamire, a Bakokra nagyobb kiadás vár

Ma se feledkezz meg a horoszkópodról, hisz ismét izgalmas üzeneteket küldtek a csillagok!

Kép
5 budapesti hely, amit meg kell mutatnod a gyereknek! Egy idegenvezető anya tippjei

Győr-Ágoston Fruzsina idegenvezető, Budapest szerelmese, két gyermekes, főállású anyukaként jelenleg „csak” lányainak mutatja be fővárosunk gyerekek számára is izgalmas különlegességeit. Ám Fruzsi nem szeretne itt megállni.

Kövess minket

ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem