Ez a cikk az Éva Magazin 2017-es 4. lapszámában jelent meg először „Apró, csöndes mozdulatok” címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

M. Gábor után jött G. Gábor. Vörös, göndör hajú fiú volt, meglehetősen eklektikus arcberendezéssel. Igazából az tetszett benne legjobban, hogy udvarolt nekem. S hát hogy lehet ellenállni olyan romantikus vallomásnak, mint hogy: „engem nem zavar, hogy kevesebb ujjad van, így legalább más nem vesz el tőlem”?! Én ebből semmi mást nem hallottam meg a 8 éves galamblelkemmel, mint hogy nem akarja, hogy másé legyek. És ettől duzzadt az amúgy sem csekély mértékű önbizalmam. Valószínű a magabiztosságom egyik titka az volt, hogy kislány korom óta azokat az üzeneteket hallottam ki a nekem címzett mondatokból, amelyek számomra kedvezőek voltak. Egyszerűen optimistán szelektált a hallásom.

RÖGÖS ÚT A CÉLIG

Ez az alap elég volt ahhoz, hogy magabiztossággal felvértezve üljek fel a kamaszkor érzelmi hullámvasútjára. Ez volt az az időszak, amikor minden porcikámmal tiltakoztam a szerelem ellen. Semmi mást nem láttam a rózsaszín köd fedte állapotban, mint a kontrollvesztettséget, a kiszolgáltatottságot és a vágyott személytől való függőséget. Nyilván nem tett jót a forró csókokkal, gyengéd ölelésekkel, meghitt naplemente-bámulással promózott érzelemcsomagnak, hogy 11 éves koromban elváltak a szüleim. Én inkább úgy döntöttem, hogy erre nem pazarlok időt, jobb nekem addig, amíg a magam ura vagyok, nem pedig az érzelmeimé. A szívizmaimat inkább kihagyom a napi tréningből.

Most, gondolom, irtóra meg fogtok lepődni, de kiderült, hogy azért ez nem teljesen kívánságműsor. Mondjuk elég sokáig tartottam magam, 20 évesen csapott le rám a mindent elsöprő, felégető, porig tipró szerelem. A legjobbkor és a legrosszabbkor. Éppen az athéni felkészülés utolsó hónapjait küzdöttem végig, a testem-lelkem végletekig kizsigerelve számolta a másodperceket a 200 vegyes döntőjéig. Szinte törvényszerű, hogy ebben az érzelmileg és intellektuálisan rendkívül sivár állapotban fel kellett valamiből töltenem az energiatartalékaimat. Erre tök jó a szerelem, még akkor is, ha nekem a drámai fajtából jutott ki. Mondanám, hogy elsőnek jó volt, de egyáltalán nem volt az. Megvolt, túlestem ezen az érzelmi megpróbáltatáson is, de nem hozta meg a kedvem a további próbálkozásokhoz.

Az asszonnyá válásomig vezető rögös úton voltak jó nagy buktatók – gyakorlatilag csak azok voltak –, de hát ezért vagyok a férjem felesége, és nem azoké a köveké, akik miatt elhasaltam korábban.

LÉTKÉRDÉS VALLOMÁS

Szóval egészen 28 éves koromig abban a hitben éltem, hogy a szerelem valami bazi nagy, egész testet, minden porcikát szétfeszítő érzelem, aminek természetes velejárója a fájdalom, a szenvedés, a megalázkodás, az önmagunkból kivetkőzés. Ja és tuti kudarc a vége. Ezt láttam magam körül, ezt mutatják a válási statisztikák is. Persze van egy-két szerencsés, akinél valami csoda folytán működik a dolog, de akkor én inkább lottózom és ott játszom ki a négylevelű lóherémet.

A LOTTÓÖTÖS

Aztán találkoztam Mártonnal, és hirtelen én lettem a grafikonokban a kisebb szelet, akinek tényleg összejött az, amiben nem is nagyon hitt, hogy létezik. Egy olyan szerelem, amiben nincs rombolás, csak épülés, amiben nincs hatalmi harc, hanem csapatmunka van, amiben nap mint nap egyre jobb élni. Ez az a giccs, amire öt éve csak egy cinikus mosollyal reagáltam volna. Hogy ez-e az igazi szerelem? Szerintem ez is, de igazi volt minden eddigi is. Szerelem volt az is, csak életszakaszonként, szereplőnként változott, hogy épp milyen jelentést társítottam ehhez a szóhoz. Hogy egy vágyott állapot volt-e vagy inkább kerülendő.

Az biztos, hogy ez az első (és remélem, az utolsó) szerelem az életemben, amiről ki tudom jelenteni és 100%-osan el tudom hinni, hogy fenntartható. Persze jön a közhely, hogy tenni kell érte mindennap, de az az igazság, hogy nekünk ez nem kerül túl sok energiabefektetésbe. Ez nem valami kényszeres, muszáj dolog, hanem inkább az együttélés végtelenül természetes fajtája. Ő az az ember, akinél először érzem, hogy több vagyok általa, hogy minden közös élmény, átdumált este, meghozott kompromisszum gazdagítja a személyiségemet. Egyszerűen jobb ember vagyok, amióta ismerem, de nem azért, mert akartam, kerestem és ez volt a célom, hanem mert tök spontán ilyen jól működünk együtt.

És amikor már azt hittem, hogy ennél szerelmesebb nem lehet az ember, tényleg kimerítettem az értelmezési körét ennek a szónak, akkor megszületett a fiam, és az érzelmek egy teljesen új dimenziója nyílt meg általa. Korábban hosszas vajúdás eredményeként hagyta el nagy ritkán a számat a „szeretlek” szó, most napi százszor röppen ki a számon, mint kismadár a fészekből. Egyszerűen nem tudok rá más szót használni, a „szeretet” kevés leírni ezt a csontig hatoló, egész lelket körbeölelő érzést. Szeretem a csokit, meg a szép cipőket, meg a tenger morajlását, de az, amit a férjem és a fiam iránt érzek, valami sokkal nagyobb kaliberű élmény. Egyszerűen velük meg tudom élni azt a tökéletes egységet, amit mondjuk lefekvés után, az ágyban fekve érzek, amikor hallom az egyenletes szuszogásukat, látom az álomba puhult testüket, és érzem, hogy béke, nyugalom és csönd vesz minket körül az otthonunkban. Ezekben a rendkívül egyszerű, hétköznapi pillanatokban van benne ennek az érzelemnek minden gyönyörűsége.

Mindenkinek más a szeretet és a szerelem nyelve, nálunk nem nagy, látványos gesztusokkal történnek a szerelmi vallomások, sokkal inkább apró, csöndes kis mozdulatokkal. Egy összenézés, kibogozott félreértés, egy mindenki számára örömet adó közös élmény már elég, hogy fellángoljanak bennem ezek az érzések. Azok, amikről azt gondoltam, hogy csak súlyos égési sérüléseket okoznak. Most már tudom, milyen megmelegedni ebben a tűzben és nem porrá égni.