A lányom legjobb barátnője egy horrorfilm szereplője?
A tizenkét éves lányom, Niki és az osztálytársa, Gabi elválaszthatatlan barátnők voltak. Két éve ismerték egymást. Bicikliztek az erdőben, online játékokat játszottak a szobába zárkózva, Gabi havonta egyszer a lányomnál aludt, a másik hónapban pedig Niki vendégeskedett a barátnőjénél.
Azon kívül, hogy zsigeri ellenszenvet éreztem iránta, az első egy évben semmi kifogásom nem volt a kapcsolatuk ellen. Az első furcsa jelet akkor vettem észre, amikor egyszer nálunk aludt, és Niki reggelinél elpanaszolta, hogy eltűnt a gyerekkori majma a szekrénye tetejéről. Nem tudom, miért, de rögtön Gabira sandítottam: kifejezéstelen arccal majszolta tovább a sajtos szendvicset. Egy tizenkét éveshez képest túl kifejezéstelenül. Néhány órával később Niki megtalálta a majmot. A vécékagyló mögött feküdt nyakig porosan.
Nikinek eszébe se jutott, hogy imádott barátnőjét gyanúsítsa, én azonban semmilyen más racionális magyarázatot nem találtam a bizarr előkerülésre.
Aztán sokáig nem történt semmi szokatlan. A lányok órákat töltöttek Niki szobájában, és mivel megbíztam Nikiben, nem ellenőrizgettem őket túl gyakran. Egy idő után azonban túl nagy lett a csend. A korábbi számítógépes játékokat mindig nagy ricsaj és hahotázás kísérte, a zajongás azonban hirtelen megszűnt. Mikor Gabi másnap reggel hazament, Niki arcán mintha árnyékokat láttam volna.
Nem tudom, pontosan mit kapott utána otthon – gyanítom, semmit, az anyját ugyanis jobban érdekelték a férfiak, mint a saját lánya. Mindenesetre Gabi egy ideig nem aludhatott nálunk. Niki sérelmezte a döntést. Azt hajtogatta, hogy Gabi csak viccelt, és dühében, amiért eltiltottam a barátnőjétől, azt is az arcomba vágta, hogy bár elhallgatta volna előlem az egészet.
Végleg szétválasztani nem tudtam őket egymástól. Niki továbbra is átjárt Gabiékhoz, és amikor hazajött, nyafkább, harsányabb és közönségesebb volt, mint a saját természete. Kétségbeesve láttam, hogy egyre távolodik tőlem. A gyerekkori majom végleg eltűnt a szekrény tetejéről. Elkezdte lakkozni a körmeit, kifestette a szemét, és ha megkérdeztem, hova megy, csak annyit vetett oda: valahová.
Ugyan, kamaszodik, mondta a férjem. Ne aggódj már annyit. De én tudtam, hogy ez Gabi hatása, és nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy tudatos bosszúról van szó.
Egyszer összefutottam a lányokkal az utcán: mind a ketten fekete miniszoknyában voltak, éjfeketére satírozták a szemhéjukat és hangosan, visszataszítóan röhögtek. Niki zavarba jött, amikor meglátott, Gabi arcán azonban diadalittas kifejezés suhant át. Szándékosan csinálja, gondoltam, miközben ráparancsoltam a szemét forgató Nikire, hogy egy órán belül legyen otthon.
Lehetséges lenne, hogy tényleg engem akar lelkileg megtépázni? De miért? És minek? Gabi nagyon intelligens volt, ezt jól tudtam, ugyanakkor sérült lelkű is. Niki korábban elmesélte, hogy falcol, azaz vagdossa a karját. Az anyja nem törődik vele. Az apja rég meghalt. Niki szerint őérte szabályosan rajongott, teljesen kiborult, amikor elvesztette. Azóta magányos és elkeseredett. Segítségre van szüksége.
Lelkifurdalásom volt, amiért pedáns polgári világomat védem egy gyerektől. Többször beszéltem Gabi anyjával, de a nő mindig lerázott. Ó, mondta könnyedén, nehéz korszakban van, majdcsak túl lesz rajta. Pszichológus? Szó sem lehet róla. Az osztályfőnökükkel is leültem kitárgyalni a helyzetet. A tanár tisztán látta, hogy Gabival nincs minden rendben. Jól tanult, de gyakran került bajba. „Igazi drámakirálynő. – mondta róla. – Kicsit talán veszélyes is, de legfőképp önmagára. Valóban sülve-főve együtt vannak Nikivel. Azt észrevettem, hogy a lányod újabban feltűnően öltözködik, de hát nem ő az első kiskamasz, aki ezt teszi.”
Bárki bármit mondott, én úgy láttam, hogy Gabi a felelős a lányom színeváltozásáért. És elképzelni se mertem, mindez hova fajulhat még.
Azon töprengtem, hogyan mondjam meg Nikinek, hogy veszélyes barátságba keveredett. Nem akartam összetörni a szívét, és azt sem, hogy zsarnoksággal vádoljon, neadjisten ellenem forduljon. Rosszul éreztem magam amiatt is, hogy nem szeretem Gabit. Démonizálok egy gyereket - megbocsátható ez? Végül arra jutottam, az én dolgom az, hogy a saját lányomat védjem. Mindent megpróbáltam, beszéltem Gabi anyjával, a tanárával, többet mit tehetnék érte?
Végül az idő oldotta meg a problémát. Elmaradt a nagy dráma: Gabi anyja váratlanul elköltözött, és kivette a gyereket az iskolából. Niki egy teljes napig zokogott. Én hűségesen vigasztaltam, simogattam a hátát, és próbáltam leplezni bűntudattal kevert megkönnyebbülésemet. Néhány hét múlva Niki megnyugodott, és összebarátkozott egy másik osztálytással, Katival. Abbahagyta a sminkelést. Gabival néha csetelnek, de az is egyre ritkább. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba.
Aztán egy reggelen, majdnem egy év múlva megnyitottam a levelezésemet, és megláttam a küldők között egy ismerős nevet. K. Gabriella. Ő volt.
"Kedves Zsófi néni! Remélem, minden rendben van arrafelé. Sokat gondolok Zsófi néniékre, pedig tudom, hogy nem tetszett engem szeretni. Nem baj. Azért szerettem ott lenni. Finom volt a téliszalámis szendvics meg a kakaó. Mi most nagyon messze lakunk. Anya sokat dolgozik, én igyekszem jól tanulni, hogy egyszer majd egyetemre mehessek. De nagyon hiányzik Niki. Egyszer talán meglátogatom, és akkor a majmot is visszaviszem. Buta kislány voltam, de hát annyira tetszett. Ott aludhatok? Csókolom. Gabi.”