„Üres az osztály, nincs lakója már…”

És tényleg üres. Nemcsak az osztály, az egész iskola. Pedig hányszor elképzeltük a gyerekekkel, milyen lesz a ballagás! Hogy fogjuk végigjárni a termeket, mennyit énekeljük majd a ballagódalokat, milyen sírós szájjal mosolygunk majd a többiekre, a hetedikesekre vagy a kis elsősökre, akik csak most kezdték ezt az egészet – mi pedig már megyünk el.

Mennyi dolgot terveztünk, hány ötletünk volt! Hogy a Nagy Alkalomra minden fiú egyforma inget vásárol majd, vadiúj lesz a lányok egyensálja, és persze gyakorolják a magassarkúban mászkálást is, de egyébként mindenki megtanul felemelt fejjel, egyenes háttal, büszkén vonulni, nem olyan görnyedt-slamposan, ahogy a kamaszok általában szoktak. És persze külön lejárjuk a ballagóútvonalat, hogy a veszélyes pontokat felfedezzük – például az utolsó udvari lépcsőt, ami két centivel magasabb a többinél, vagy a vízösszefolyó rácsot, amibe könnyen beszorul egy kósza tűsarok.

Azt is kitaláltuk, hol fogunk összeölelkezni, amikor vége lesz az egésznek. De nincs ölelkezés. Social distancing van, és előkészületek sem voltak, mert ballagás sem volt. Csak beslattyogtunk egy bizonyítványosztásra, és állunk tétován, némi távolságra egymástól.

„Volt egyszer rég…”

Mit mondjak nekik? Rendes körülmények között a hetedikesek tartanak búcsúztató beszédet, amiben az összes ilyenkor szokásos közhely elhangzik: például hogy „ti most átléptek egy kapun, az élet kapuján, amin majd mi is átlépünk jövőre” és a többi. Rendes körülmények között saját búcsúzó beszédjük megírása közben a gyerekek összeszedik a legkedvesebb emlékeiket, és a tantermekben minden táblán valami hangzatos idézet díszeleg. Nekem, az osztályfőnöknek általában csak arra kell vigyáznom, hogy a jutalomkönyvekbe a megfelelő bejegyzés kerüljön, és nehogy eleresszem őket az Utolsó Magvas Gondolat nélkül.

De most nincsenek se beszédek, se idézetek, se magvas gondolatok. Nincs felkészülés a búcsúra, csak maga a nyers búcsú van – a 8. b osztály váratlanul múlt el, halálának oka: hirtelen tanévleállás. Milyen magvas gondolat tudná mindezt kifejezni?

„Tovább, tovább…”

Egy fürge ötlettől vezérelve elkérem a portáról az összes tanterem kulcsát. Üres az iskola, csak mi vagyunk itt, akkor miért ne járhatnánk körbe? A trükk bejön. Zsibongva ülnek le a helyükre a kémia teremben, a fizikában, a töriben. Mindenhol előkerül egy kis történet: melyik ablakból dobálták az udvaron lévőket, hol szakadt le a pad, amikor túl sokan ültek rá, hol verték le újra és újra a párkányra tett virágot, mert folyton kinyitották az ablakot, a biológiában melyik szekrényből lopták ki a fosszíliát – ami aztán eltört –, a rajzban honnan esett le a 200 éves váza – ami aztán nem tört el, mert pont sikerült elkapni. Nevetünk. Oldódik a tétova feszültség.

Miért ne? Irány a tornaterem! Úgysem vagyunk ünneplőben, cipőt, zoknit le, én pedig előbányászom a tanáriból a március óta ott porosodó röplabdánkat. Vérre menő játék, fiúk a lányok ellen játszanak, mint rég. Aki ront, cserél, így mindenki beállhat. Kicsit lihegve, mosolyogva ölelgetik egymást a végén. Francba a távolságtartással!

„Hosszú út porából köpönyeget veszek…”

Biziosztás. Semmi sallang – mindössze egy rövid vezetőségi monológ arról, hogy csupán az érettségiig van szükségük erre az okmányra, de azért tegyék el, mert milyen jó lesz 40 év múlva megtalálni. Már itt is a pillanat: most nekem kell osztályfőnöki búcsúbeszédet mondanom. A filmekben ilyenkor teszi félre a főhős az előre megírt szövegét és kezd bele valami spontán és frappáns megnyilvánulásba, miközben a kamera a csillogó szemmel figyelő, könnyeit törölgető hallgatóságot mutatja. De nekem nincs mit félretenni, mert egészen mostanáig fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Szerencsémre a csillogó szemű hallgatóság megvan, és az ő tekintetükből kiolvashatom, mi a végszó egy ilyen csonka ballagáson, torz tanévzárón, hirtelen búcsún: az, hogy szeretlek titeket, gyerekek.

10 új tantárgy, amit a következő 10 évben már tanítani fognak az iskolákban