JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

A mucsai paraszt és az irodalom

Borítókép: A mucsai paraszt és az irodalom Forrás: pexels/Mikhail Nilov
Milyen sokat ad az irodalom a megalázottaknak és megszomorítottaknak. Akkor is, ha „csak” egy bántalmazott tizenéves fiú vagy.

A leghátsó padban ülök. Mindennap rettegve lopakodok a sor végén. Más vagyok, mint ők. Nem tudom, miben különbözöm, mi bennem a hiba, miért vagyok selejt. Talán az egész eddigi életem az oka, vagy csak annyi, hogy megszülettem?

Az első hetekben fintorogva néznek, de nem szólítanak meg. Mindenki mással üti el az időt. Az egyik kövérkés fiú játékot nyomkod a pad alatt. A lányok egymással suttognak az órákon, amőbáznak vagy leveleznek. Én a padlót bámulom, próbálom kizárni a külvilágot, a tanár néni orrhangját, az osztályt, s legalább a gondolataimban találni valami biztatót vagy érdekeset. Például újra végigpörgetem a tegnap esti verset, ami a dérről és az álomról szólt. Bárcsak most is aludhatnék. Az előző iskolában rajtakaptak egyszer, hogy óra alatt olvasok. Elvették a könyvet, soha nem kaptam vissza. Még egyszer nem akarom azt érezni, amit akkor.

A szünetekben is bent maradok. A többiek kitódulnak az őszi napfényre. Nem tudok részt venni a kinti életben. Soha nem is tudtam. Egyedül mindig jobb. Szinte ki sem mozdulok a padból, tanítás után rohanok haza. Szeretek bebújni az ágyba és azt képzelni, hogy egy barlangban bujkálok.

A harmadik hét után szétpattan a védőburok körülöttem. Ücsörgök a padban. A szép ősz csalóka nyugalmat sugároz. Aztán első szünetben a kövérkés fiú besétál az ajtón az üres terembe.

Elvörösödök, izzadni kezdek. Nem értem, hogy lehet képes a testem olyasmire, amitől a gondolataim irtóznak. A fiú odasétál és lenéz rám. Te honnan jöttél, kérdezi. Messziről, mondom. Vidékről. A hangom ismeretlen, nem is én vagyok, aki megszólalt. A fiú nevet. Mucsai vagy, látszik a ruháidon. Istállóbűzöd van. Minek jöttél ide, ebbe az osztályba?

Forrás: pexels/Mikhail Nilov

Nem tudok mit válaszolni. Tényleg, miért jöttem ide? Jó kérdés. Nem akartam. Valakik kitalálták ezt helyettem, megszervezték, végrehajtották, engem meg se kérdeztek. Hallgatok, bámulom a padot. Mocorgás hallatszik. Úgy tűnik, a fiú készül valamire.

Mondd, hogy mucsai vagy. Egy mucsai szar. Megint hallom az előbbi hangot. Valami van a kezében, azzal csap a saját testére. Az erejét próbálgatja. Mondd, hogy mucsai vagy, ismétli meg fenyegetőbben. Mucsai paraszt vagyok, szar vagyok. Mucsai paraszt vagyok, mondom. Szar vagyok. Sóhajt. Talán megijedt, mi lesz, ha nem engedelmeskedem neki. De megkönnyítettem a dolgát.

Az vagy, bizony. A szüleid is azok. Miért kell nektek rendes emberek közé jönnötök? Miért nem tudtok a seggeteken maradni az istállótokban? Megint hallom a fejem felett a csapdosást. Megszólal a szünet végét jelző csengő. Reménykedem, hogy a tanár néni mindjárt véget vet a jelenetnek. De csak az osztálytársaim jönnek be az ajtón és felénk tartanak. Közönyös, undorodó, érdeklődő tekintetek. Mintha egy soha nem látott élőlényt tanulmányoznának, azon töprengve, hogy halálra tapossák-e, vagy csak megpiszkálják kicsit. Esetleg felnyissák és átvizsgálják, mi lehet a belsejében.

Tovább nézem a padlót. Aztán megint a pad zöldjét, rajta irkafirkák, odavetett ceruzarajzok, körzővel vésett rovátkák. A közepén ügyetlen szív, belevésve: Bogi és Szilárd örökké. Mit kérdeztél tőle, hallok egy lányhangot. Hogy honnan jött, mondja a kövér gyerek. És? Hát azt mondja, Mucsáról.

A lány vihog. A többiek is nevetnek. Bökést érzek a vállamon. Odakapom a fejem, de elrántják a tárgyat és megint felnevetnek.

Egy tavalyi nyári kép. Apáékkal az Alföldön vagyunk, zivatar után guggolunk a patakparton. Apa szokatlan élénkséggel magyaráz a természetről, a növényekről. Eltűnik a fásultság a szeméből, alig ismerek rá. A húgom hirtelen felkiált, nagyot ugrik, apa meg nevet, ne félj, ő is isten teremtménye, akárcsak ti. Varangyos béka pislog ránk egy nádszál mögül. Ijesztő a szeme, a tokája hullámzik. A húgom egy ággal piszkálgatja az állatot. Az ő mozdulatai fejeztek ki olyan undorral kevert érdeklődést, mint amit az osztálytársaimon látok.
Forrás: pexels/Mikhail Nilov

Na mi van, te mucsai paraszt, félsz, hallom az előbbi hangot, és újra érzem a bökést a karomon. Már látom is, mi az. Egy hétköznapi vonalzó, rajta részvéttelenül sorakoznak a számok. A bökdösődés folytatódik. Felemelem a karom, hogy elhárítsam a mozdulatot, mire mindenki nevet. Piros pötty cseppen a padra. Ennek vérzik az orra, mondja az egyik lány undorral. Nézd, a kezével törölgeti! Fúj! Nálatok Mucsán még nem találták fel a zsebkendőt?

Nem nyúlok többé az arcomhoz. A bénultság tovább bőszíti őket. A vonalzó előttem csapódik a padra. Összerezzenek, röhögés. Újra lecsapnak, nézik, ahogy forgatom a fejem. Aztán újra. Félsz, hogy megütünk, te szerencsétlen? Megint a pad. Szeretném, ha nem kínoznának többé. Inkább üssenek meg, mint ez a bizonytalanság. Végül megkönyörülnek rajtam. Adj neki, Veress, kurjant a kórus, s a vonalzó lesújt a karomra.

Milyen volt a suli, kérdezi anyu, amikor napközi után hazaérek. Nem nagyon figyel, valami papírra irkál, biztos dolgozik. Jó, mondom. Bemegyek a szobába. A húgom nincs itthon. Benyúlok az ágy alá, és kiveszem a könyveimet. Kötelező, ifjúsági regény, verseskötet, képregény, kaland, játék, kockázat, mindenféle. Az iskolában arra gondoltam, milyen jó lesz majd itthon a könyveimmel. Csak kettesben. Ösztönösen összegömbölyödve, elhagyva a saját testemet végig erre gondoltam. Hogy a meneküléshez semmi más nem kell, csak a szoba, az ágybarlangom és az a néhány ezer zizegő papírlap, amelyekkel a kezemben teljes világokat járhatok be. Kirepítenek az ablakon, mint – később tudtam meg – Harry Pottert Hagrid a szűk padlásszobából, aranykezükkel megsimogatják az arcomat és megígérik, hogy soha-soha többé nem kell ide visszatérnem.

Galériánkban 5 fontos filmet találsz a zaklatásról. Nézd meg őket!