Szülés a koronavírus árnyékában – egy egészségügyi dolgozó története

egészségügyi dolgozó,covid-19 Forrás: Jennifer Perry
Egészségügyi asszisztensként az amerikai Jennifer Perry számára mindennapos esemény volt a betegségekkel való küzdelem, mégis váratlan nehézségekkel szembesült, amikor dolgozóból pácienssé vált. A 33 éves nő terhessége utolsó szakaszában arra kényszerült, hogy COVID-fertőzötteket kezeljen. Csupán egy héttel lánya születése előtt Perryn elkezdtek megjelenni a koronavírus tünetei. A továbbiakban a kétgyermekes anya beszámolója következik élete egyik legviszontagságosabb időszakáról

Közel 10 éve dolgozom egészségügyi asszisztensként. Több szakterületen megfordultam már, mielőtt másfél éve rátaláltam a jelenlegi munkahelyemre, egy sürgősségi központba.

Hamar megszerettem az ügyeletet, mert rugalmas volt a beosztásunk és jellegzetesen kevés stresszel járt. Mindig családias volt a hangulat, mivel rajtam kívül csak egy másik asszisztens dolgozott ott. A kisvárosunkban mindössze két ilyen központ van, úgyhogy néha elég nagy a tömeg, de ez a koronavírus előtt sosem okozott problémát.

A híradó február közepén kezdett tudósítani a COVID-19-ről, és ezzel párhuzamosan az első betegek is megérkeztek. Mindannyian külföldi utazásról tértek vissza, és a tüneteik alapján joggal aggódhattak a vírus miatt.

Az első pár hét teljes bizonytalanságban telt. Nem tudtuk, kapunk-e teszteket, és ha igen, mikor; ezért kiírtuk a váróteremben, hogy nem végzünk COVID-szűrést. Azt sem tudtuk, hova küldjük tovább a betegeinket. Mégis mindenki tőlünk várt választ ezekre a kérdésekre. Ez a helyzet ugyanannyi feszültséget okozott nekünk, mint a pácienseknek.

A megfelelő védőeszközök hiánya is komoly problémát jelentett. Nem volt maszkunk, köpenyünk, védőszemüvegünk, arcpajzsunk, semmink. Csupán néhány pár gumikesztyűnk volt készleten. Az emberek egyre csak jöttek a COVID-tüneteikkel, és mi annyit tudtunk tenni értük, hogy elvégeztünk rajtuk egy influenza- vagy streptococcus-tesztet. Ezeknél a vizsgálatoknál ott kell lenned közvetlenül a beteg arca előtt, és általában le is köhögnek. Különösen rémisztő volt számomra ez a helyzet amúgy is veszélyeztetett terhesként, kis idővel a szülés előtt.

A következő pár hét mérlegeléssel telt. A férjem és én folyamatosan arról vitáztunk, meddig maradhatok munkában ekkora kockázat mellett. Mire eldöntöttem, hogy március 22-én hagyom abba, a helyzet magától megoldódott. DeWine kormányzó még azon a héten kihirdette az Ohio-szerte érvényes lezárásokat, korlátozásokat. Ezzel együtt a betegek kezdtek elmaradozni a sürgősségi központból, úgyhogy a tulajdonos úgy döntött, határozatlan időre bezáratja az intézményt.

A férjemen és rajtam pár nappal az utolsó műszakom után kezdtek mutatkozni a COVID tünetei. Egy kis torokkaparással kezdődött, de a harmadik napon már mozdulni sem bírtunk. A negyedik napra a férjem kezdte jobban érezni magát, de az én állapotom csak egyre romlott. Kizárólag úgy lehetett teszthez jutni a megyénkben, ha betelefonáltál a kórházba, ahol eldöntötték, jogosult vagy-e a rá, vagy sem. A legtöbb embert elutasították, de mivel én fokozottan veszélyeztetettnek számítottam a terhesség és a munkám miatt, végül beleegyeztek, hogy megvizsgáljanak. A férjem és a 21 hónapos fiunk karanténba vonultak, ugyanis az egyértelmű tüneteik ellenére nem akarták letesztelni őket.

Pár napra voltam a szüléstől, és rettegtem attól, hogy nem lesz elég erőm hozzá. Hiába kezdett lassan javulni az állapotom, nyomorultul éreztem magam.

Március 31-én reggel elfolyt a magzatvizem. Azonnal betelefonáltam a kórházba, hogy bejelentsem, megindult a szülés. Ekkor tudtam meg, hogy mivel még nem érkeztek meg a tesztem eredményei, és vannak tüneteim, koronavírus-pozitívként fognak kezelni. Az új óvintézkedések értelmében sem a férjem, sem a bába nem lehetett jelen velem. Igaz, hogy még voltak enyhe tüneteim, mégis teljes meglepetésként ért ez a hír. A következő két órát azzal töltöttük, hogy minden közeli kórházat felhívtunk a protokolljuk után érdeklődve. Találni akartunk egy helyet, ahol másképp járnának el velünk, de nem sikerült.

Végül kocsiba ültünk, a férjem elvitt a kórházig, és kitett a bejáratnál. Még azt sem engedték meg neki, hogy bekísérjen az épületbe. Beültettek egy tolókocsiba, adtak egy maszkot meg egy pár kesztyűt, és elvittek.

Jó tapasztalataim voltak a kórházról, hiszen korábban ugyanott született meg a kisfiam, de ezúttal teljesen más élményben volt részem. Egy félreeső kis sarokszobába kerültem, és az ápolók mind tetőtől talpig védőfelszerelést viseltek.

Az egyikük elmagyarázta, hogy végig bent lesz velem a szobában. Azért nem mehet ki, mert egyszerűen túl sok idő le- és felvennie a védőöltözetet. Annyira kevés ilyen öltözékük volt, hogy nem pazarolhatták el járkálással a felszerelést.

Minden egyéb kelléket eltávolítottak a szobából, hiszen megfertőzhettem volna őket. Még egy sebtapasz vagy egy törlőrongy se volt bent. Amikor szükségünk volt valamire, az ápolóm kitelefonált a tartózkodóba, ahonnan valaki lement a raktárba, hogy aztán újra feljöjjön, és beadja nekünk a kérdéses tárgyat.

A gyermekem császármetszéssel született meg még aznap éjjel, kicsivel éjfél után. Igazán kellemes meglepetés volt, hogy végül a férjem egy "kis csalással" csatlakozni tudott hozzám. Videócseten telefonált be a kórházba, és egy kis képernyőn keresztül közvetítették neki a szülést. Így végül egyszerre pillanthattuk meg a gyermekünket. Nem tudtuk előre a baba nemét, úgyhogy az is közös élmény lehetett, amikor az orvos elárulta, hogy kislányunk született. Nagyon jólesett, hogy legalább ebben a formában ott lehetett velem. Ez egy kicsit kárpótolt az eddigiekért.

A másnapot a babával tölthettem, végig kettesben voltunk. A rákövetkező reggelen pedig megérkeztek a tesztem eredményei - negatívan. Így már a férjem is bejöhetett hozzánk, találkozhatott a kislányunkkal, és velünk tölthetett még egy egész napot, mielőtt hazamentünk.

Összességében nagyon furcsa élményben volt részem. A vírus miatti félelem és bizonytalanság hozzáadódott a haraghoz és frusztrációhoz, amit a férjem távolléte miatt éreztem. Így hát, amikor megérkezett a hír, hogy a tesztem negatív lett, felmerült bennem a kérdés: ez mind a semmiért volt?

Hiába biztosítottak a kórházi dolgozók arról, hogy helyesen cselekedtünk, hiába tudtam a szívem mélyén, hogy igazuk van, legalább annyi keserűséget éreztem, mint megkönnyebbülést. Örültem, hogy nem vagyok fertőzött, de mégis rettenetesen zavart, hogy teljesen feleslegesen mentem keresztül ezeken a viszontagságokon. Március 21-én, szombaton estem át a teszten, és az eredményeket április 1-jén, szerdán kaptam meg. 12 napba telt.

Utólag azt gondom, minden nehézség ellenére ugyanígy csinálnám végig újra az egészet. Egészségügyi asszisztensként pontosan tudom, mennyire fontos, hogy kivegyük a részünket a koronavírus elleni küzdelemből. Ez mindannyiunk közös felelőssége. Fontosabb, mint néhány magánéleti kellemetlenség. Elvégre kitűnő orvosi ellátásban részesültem, és a kisbabám is és én is egészségesek vagyunk, biztonságban vagyunk.

Még több személyes beszámolóért kattints a galériára!