Borítókép: Hogyan fogadtak egy lakodalomban, amikor csak beestünk az utcáról? Forrás: Getty Images

Hogyan fogadtak egy lakodalomban, amikor csak beestünk az utcáról?

Ricsi nem mindennapi története.

A nagymamához készültünk vidékre, mikor a feleségem megbetegedett. Otthon kúrálta magát, s mivel a nagyi már nagyon beleélte magát a találkozásba, én Márkkal, a fiunkkal elutaztam hozzá kettesben. Zalakaroson töltöttük a hétvégét, vasárnap délután indultunk haza, és pechünkre belekeveredtünk egy baleset után kialakult csúnya dugóba. Lépésben haladtunk, közben elfogyott a vizünk, a nassolnivalónk, Márk nyafogott, éhes vagyok, apa, van még csipsz? Nem volt.

Órák teltek el, mire nagyjából feloszlott a kocsisor, addigra majd szomjan haltunk, az éhségtől pedig kopogott a szemünk. Az első kést és villát jelző táblánál félrerántottam a kormányt, és ész nélkül lehajtottam egy helyes kis csárdához, ahol – ígértem lelkesen a fiamnak – lesz húsleves, cigánypecsenye, desszertnek pedig túrógombóc, amit mindketten igen megáhítottunk.

A parkolóban egyetlen hely volt, és gyanúsan sok autó. Vajon mindenki ide húzódott le kajálni, és már nincs szabad asztaluk, tépelődtem. Nem baj, kérünk elvitelre, és magunkba tömjük a kocsiban. Minden megoldás érdekel.

A lesújtó hírt az udvarias étteremvezető hozta. Benyitottunk az ajtón, abban a percben ott termett és megkérdezte, miben segíthet. Előadtuk, miért jöttünk, ennénk-innánk, mert órákig álltunk a dugóban, és szenvedéseink az elviselhetetlenségig fokozódtak. Sajnálkozva rázta meg a fejét. Az egész étterem ki van bérelve, zártkörű rendezvényt tartanak, mélységesen sajnálja, tényleg nagyon szeretné, de nem tud minket kiszolgálni. Valódi bánat ült a szemében. Látszott, ha rajta múlna, elfacsarodott arcú kisfiam az étterem legkiválóbb asztalát kapná meg, és a ház specialitását hoznák ki neki, természetesen ingyen.

Vigasztalóan Márk fejére tettem a kezem. Nem baj, szívem, keresünk egy benzinkutat. Veszünk vizet, csokit meg péksütit, azzal kihúzzuk hazáig. De apa, a túrógombóc… Majd készítünk neked valamelyik nap. Fordultunk kifelé, közben öltönyös fiatalember érkezett az étteremvezetőhöz, mellényzsebében virág díszelgett, tehát esküvő van, ezért nem jutunk most kajához. A fiú kért valamit a főnöktől, az egy pillanat alatt eltűnt, de előtte még másodszor is hozzánk fordult, és ismét elnézést kért. A fiatalember rám nézett, aztán Márkra.

-Mi történt? – kérdezte. – Csak nem baleset?

Megráztam a fejem, és előadtam a történetünket. Márk a lábamhoz húzódva állt és csendesen szipogott. Valószínűleg a túrógombóc lebegett a szeme előtt, aminek az ideáját most kénytelen elengedni.

Vagy mégsem?

-Drágám! – kiáltott be a srác a terembe. – Várjanak egy picit. – intett felénk. Hatalmas fehér ruhacsodába csomagolt lány sietett hozzánk. Hatalmas kontya feltornyozva ült a fején, és olyan magas sarkú cipőt viselt, hogy fizikai lehetetlenségnek tűnt a benne való közlekedés. Mikor meghallotta a történetünket és szemügyre vette a sírdogáló Márkot, összecsapta a kezét.

- Azonnal jöjjenek be! – parancsolt ránk. Engedelmeskedtünk. Mire észbe kaptunk volna, határozott kezek nyomtak le a hatalmas asztal mellé, ahol a násznép ült, és elénk tettek egy kondér levest, egy csomó húst, sajtot, köretet, salátát és édességeket. Kaptunk üdítőt is, mellém egy idősebb hölgy ült le csevegni, Márk pedig nyert egy vele egykorú kislányt játszópajtásnak.

Legalább két órát töltöttünk el a kedves emberek társaságában. Degeszre ettük magunkat, a végén már attól féltem, hogy nem tudok ilyen állapotban hazavezetni. Komótos cihelődés után végül odaléptem a férjhez, és kértem a számlát. Úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.

-Kizárt, a vendégeink voltatok. –közölte kurtán. – A fotósunk rólatok is csinált egy csomó képet. Adsz egy emailcímet? Szívesen átküldöm őket.

A menyasszony a feleségemnek csomagoltatott egy rakat kaját, majd miután nagy nehezen belenyugodtak, hogy mennünk kell, puszival búcsúztak el. A kocsi felé ballagtunk, amikor elkezdődött a zene és a tánc. A Santa Maria a Neoton Famíliától. Én, a virtigli rockrajongó, teljesen elérzékenyültem.

-Mit szólsz, Márkó, milyen kedves emberek vannak a világon? – kérdeztem a fiamat. Bólintott.

-Igen. Csak kár, hogy nem volt túrógombóc.

Nézegess esküvői ruhákat a galériában!