Mikor és hogyan indult el a táncos karriered?

A szüleim már nagyon kicsi koromban beírattak táncolni - jazz balettel kezdtem-, és ma már ugyan hihetetlenül hangzik, de extrém ügyetlen kislány voltam. Van egy fénykép, ami 4-5 éves koromban egy balett órán készült. Míg a többiek kecsesen pózoltak, én éppen valami fura, kifacsarodott pózban küzdöttem azért, hogy egyáltalán talpon tudjak maradni. A tanár hiába próbált elrejteni a leghátsó sorba, nem sikerült neki. Ez volt a táncos karrierem kezdete. Bár anyukám többször komolyan fontolóra vette, hogy jegeli az egészet, valamiért mégsem adta fel.

Így kerültem 8 évesen Keleti Andi tánciskolájába. Azt mondják, minden sikeres ember története onnan indul, amikor valaki felismeri benne a tehetséget. Az én életemben Keleti Andi volt az, aki meglátott bennem valamit, biztatott és a kislányból előcsalogatta a táncost. Összetett egy már versenyző fiúval, Dáviddal, aki sokkal jobb volt nálam, és ez nagyon erős motivációt jelentett nekem, hogy küzdjek. Lényegében ott kezdődött el a pályafutásom. Dáviddal sikeres párost alkottunk, többször is elhoztuk a budapesti és az országos bajnoki címet és ez volt az a pont, amikor már a szüleim is úgy gondolták, ez már több, mint egy hobbi.

A társastánc világában komoly probléma, hogy megtaláld a megfelelő partnert, aki korban, szintben és habitusban is illik hozzád. Amikor Dáviddal elváltak az útjaink, nekem is ezzel a kihívással kellett szembenéznem. A táncpartnerek között nagyon szoros kapcsolat alakul ki, már csak azért is, mert nagyon sokat vannak együtt, ezért is nagyon nehéz új partnert találni, akivel maximálisan egymásra tudtok hangolódni. Nem volt egyszerű és sokáig egyedül is voltam. Sokan ilyenkor feladják, de én két éven át kitartottam úgy, hogy nem volt állandó partnerem. Aztán végül egymásra találtunk Angyal Andrissal, aki tíz évvel volt idősebb nálam, így ő lett a partner-helyettesítőm és a tanárom egyben. Mellette rengeteget fejlődtem, egyre jobb lettem. Akkoriban kezdte el anyukám nézegetni a külföldi lehetőségeket is. 14 éves voltam, amikor elindultunk Ausztráliába, hogy az ottani, ausztrál junior bajnok partnere legyek és segítsek megvédeni a címét.

Meddig voltál Ausztráliában és milyen változást hozott az életedbe az első nagy, külföldi út?

Igazából nem sok időt, négy hónapot töltöttünk ott anyával, de ahhoz viszont túl sokat voltam távol, hogy ne okozzon gondot a tanulmányaimban. Ez a hosszas távollét ugyanis már nem volt összeegyeztethető a sulival, így magántanulóként zártam az évet. Nagy dilemma volt akkoriban, hogy az iskola hogyan fér bele a táncos karrierépítésembe. Szerencsére csak jó élményeim voltak a szentendrei iskolámmal, a tanáraimmal kapcsolatban, akik mindenben segítettek. Büszkék voltak rám, mindenhová elengedtek, mindenben partnerek voltak, hiszen ők is látták, milyen nagy dolog, ha valaki ilyen elkötelezetten csinál valamit. Ráadásul akkor már komoly eredményeim is voltak.

Ausztráliában a négy hónap alatt három komoly versenyünk is volt – kettőt megnyertünk, a harmadikat sajnos elveszítettük, másodikak lettünk- egy Sidney-ben, egy Perth-ben és egy Melbourne-ben, így sikerült az egész kontinenst körbeutazni. Nagy élmény volt például, hogy simogathattam koalát, vombatot. A sráccal pedig, akivel együtt táncoltunk, barátok lettünk és a mai napig jóban vagyunk. Amikor túl voltunk a versenyeken, az ausztrál edző felajánlotta, hogy maradjak kint, lakjak náluk, de 14 évesen ehhez még nagyon fiatal voltam, így nemet mondtam és hazajöttem.

Mi várt rád itthon?

Hazatérve megint ugyanazzal a problémával szembesültem: nem találtam partnert. Egy évig Angyal Andrissal gyakoroltam, mikor is Ukrajnából Magyarországra költözött és szintén partnert keresett egy nagyon jó táncos, akivel elkezdetünk együtt edzeni. A probléma csak az volt, hogy az a magas szintű oktatás, amit mi igényeltünk volna - és ami ahhoz kell, hogy komoly nemzetközi versenyeken is részt vehessünk - itthon nem igazán volt elérhető. A partnerem végül kitalálta, menjünk ki abba az országba, ami tánc szempontjából a legerősebb: Dániába. A szüleim rábólintottak és 16 évesen immár nélkülük mentem.

Mi várt rád Dániában?

Dániában két évet töltöttem és úgy fejeztem be a gimit, hogy magántanuló voltam. Ez persze rengeteg érdekes dolgot eredményezett, mivel nekem csak fél évkor és év végén kellett vizsgáznom, évközben viszont egyáltalán nem voltak óráim, így mindig önerőből kellett felkészülnöm. Ráadásul amikor érettségire kellett volna tanulnom, akkor volt májusban a legnagyobb nemzetközi verseny, a Blackpool Dance Festival Angliában, amin mindenképpen részt akartunk venni a partneremmel. Szerencsére a versenyzés mellett is sikerült leérettségiznem és nagyon büszke voltam magamra, mert csak jó jegyeket szereztem.

Szeretted Dániát?

Igazából az nagyon tetszett, hogy 16 évesen teljesen szabad, önálló és független voltam. A dánok mentalitásával kapcsolatban viszont vegyes érzéseim voltak: a felszínen nagyon kedvesek, de nehezen barátkoznak, és csak ritkán engednek magukhoz közel. Barátokat a táncosok köréből szereztem és legtöbben nem is dánok voltak. Dánia egy élhető hely, nagyon biztonságos, nagyon nyugodt és igazi jóléti állam, de hosszútávon nem tudnám elképzelni ott az életemet.

Hogyan folytatódott a karriered?

Dániából Olaszországba majd Angliába mentünk illetve a két ország között ingáztunk. Erre az időszakra úgy emlékszek vissza, hogy rengeteget utaztam és bőröndből éltem, de nem bántam, sőt, 18 évesen kifejezetten élveztem. Heti háromszor repültem, állandóan pörögtem, de a végére már kicsit belefáradtam. Az akkori partneremmel – akivel a magánéletben is egy párt alkottunk- beneveztünk a Blackpool versenyre ifi - 21 év alatti – kategóriában és nagyon komolyan készültünk rá. 25. helyezést értük el, (350 párból ugyan, akik a világ minden tájáról érkeztek) viszont számunkra ez hatalmas pofon volt, hiszen döntős helyezés volt a cél. A partnerem besokallt, a verseny közepén összepakolt és hazament. Majd eldöntötte, hogy abbahagyja a versenyzést és Amerikába megy dolgozni, táncot tanítani. New Yorkban kapott állást. Én nem szerettem volna odamenni, féltem az amerikai élettől és sírtam két hétig. A párom viszont azt mondta, ő mindenképpen megy, szeretné, ha vele tartanék, de ha nem, ő akkor is utazik.

Hogy döntöttél végül?

Féltem Amerikától, de vonzott is. Megbeszéltem a szüleimmel és ők áldásukat adták rá, hogy utazzak, egy feltétellel: tanulnom vagy dolgoznom kell. Végül a tanulás mellett döntöttem. Gondolkoztam rajta, mi az, amivel szívesen foglalkoznék a táncon kívül és mivel mindig is kreatív embernek tartottam magam, ruhákat is terveztem már, jött az ötlet, hogy felvételizzek a new york-i Fashion Institute of Technology design szakára. Abba az intézménybe, ahol anno Carolina Herrera és Michael Kors kezdte a pályafutását és ami a világ három legerősebb divatiskolájának az egyike. A felvételi portfolióm összeállításában anyukám varrónő barátnője segített, és egy hónap alatt sikerült összerakni egy kollekciót. Csak amikor már leadtuk a pályázatomat, akkor olvastam kicsit jobban utána, mekkora esélyem lehet arra, hogy bekerüljek. Akkor picit elbizonytalanodtam, mert a statisztika szerint sokszor harmadszori-negyedszeri próbálkozásra- vagy még akkor sem- veszik fel oda az embereket. Éppen külföldön voltam, amikor anyukám felhívott, hogy kaptam egy nagy borítékot. Amerikai filmekből tudom, hogy a kis boríték rosszat, a nagy viszont jót jelent, pontosabban azt, hogy sikerült a felvételi. Nagyon örültem neki, már csak azért is, mert ez egy állami iskola, ahol még elviselhető a tandíj.

Így költöztem ki New Yorkba a barátommal, a táncos karrieremet parkolópályára téve. Queensben béreltünk egy kis lakást, ő dolgozott, én tanultam. Izgalommal és tele várakozással tekintettem a jövőbe, hiszen addig az életem tulajdonképpen csak és kizárólag a táncról szólt, és ez most annyira más volt.

Hogy ment a suli?

Extrémebbnél extrémebb fazonokkal jártam egy évfolyamra. És onnan tudtam, hogy nem ez lesz az én utam, mert túl normálisnak éreztem magam közöttük (és ezt rossz értelemben értem). Nem volt bennem elég egzaltáltság és exhibicionizmus. Nem tudtam úgy elszállni egy-egy kollekció tervezésekor, mint ők. Nem tudtam kibújni a bőrömből: én szabályszerető vagyok, kedvelem az egyszerűséget és a letisztultságot, de ez ott nem elég. Ám egy percét sem bánom, mert rengeteg barátot szereztem (persze megint csak nem amerikaiakat, az egyik barátnőm izraeli volt, a másik mexikói születésű, a többiek pedig mind európaiak).

Beigazolódtak a félelmeid vagy megszeretted a new york-i életet?

Imádtam! A suli nagyon kemény volt, sokszor hajnali háromig bent voltunk, és amikor le kellett adni valamilyen projektfeladatot, több napig nem aludtunk, vagy amikor New York City Fashion Week volt, akár 15 órát is sorba kellett állni azért, hogy bekerülj kisegítőnek, de nagyon élveztem. A táncban azt tanultam meg, hogy fizikálisan hogyan tudom kitolni a határaimat, New Yorkban pedig mentálisan kellett újra meg újra összeraknom magam.

Az egész suli a versenyről szólt, ha bent akartál maradni, neked is fel kellett venned a ritmust és be kellett szállnod a ringbe. A New York City Fashion Week előtt az iskola körül háromszor körbeért a sora azoknak, akik be akartak kerülni és bármilyen munkát elvállaltak volna, hogy ők lehessenek a gyakornokok, akik igazgathatják a modellek ruháit.

Én már egészen hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom, ugyanakkor nem vagyok az a könnyen feladós alkat. Még ha érzem is, hogy nem az én utam, akkor is szeretném a legtöbbet kihozni belőle. Ez az akarat és kitartás volt, ami végigvitt a sulin.

Közben nem hiányzott a tánc?

Ó, dehogynem! Gyakorlatilag a suli felénél tartottam, amikor iszonyúan elkezdett hiányozni. Nem lehetett véletlen, hogy pont akkor költözött ki New Yorkba egy magyar barátom, egy táncos srác. Találkoztunk és elkezdtünk együtt edzeni. Visszarázódtam úgy, hogy szinte észre sem vettem. És megint éreztem a hívást, hogy szeretnék újra versenyezni. Elkezdtem partnert keresni és egyszer csak Los Angelesből jelentkezett egy fiú, aki partnert keresett. Ő volt Kiril Kulish, akiről, mint később megtudtam, Tony-díjas amerikai színész és leginkább arról ismert, hogy a Billy Elliot musical eredeti amerikai produkciójában játszotta a címszerepet, és ezen kívül versenytáncos, balettművész, aki Barisnyikov tanítványa volt és nem mellesleg zongoraművész, vagyis igazi multitalentum.

Mivel ő nem tudott New Yorkba költözni, én mentem Los Angelesbe. A vicces ebben az volt, hogy már arra is nehezen vettem rá magam, hogy Amerikába költözzek, de azt meg aztán végképp nem tudtam elképzelni, hogy én valaha is Los Angelesben éljek. Akkor mégis összepakoltam és repülőre ültem.

Mennyire volt más Los Angeles mint New York?

New York és Los Angeles talán a két legellentétesebb amerikai város. Amikor New York-ba költöztem, nagyon élveztem az állandó pörgést, de a folyamatos rohanás után nagyon jól esett Los Angeles nyugalma. Az állandó napsütésről és jó időről meg már nem is beszélek.

Nem érezted azt, hogy Kiril mellett nagy fába vágtad a fejszéd, hiszen ő mégiscsak egy befutott híresség volt?

Sokáig éreztem úgy, hogy hiba volt elvállalnom a táncpartnerséget. Egyrészt a megfelelő fizikumot visszahozni is nagy kihívás volt, másrészt nyomasztott a partnerem hírneve is. Ám ahogy az sok táncpartnerrel megesik – már csak azért is, mert éjjel-nappal együtt vannak, egy célért küzdenek- egymásba szerettünk és ez átsegített a mélyponton, újabb motivációt nyertem belőle. De Kiril egyébként is kedves és támogató volt.Nem éreztette velem, hogy én kevesebb vagyok nála.

Jó páros lettünk, sok sikerünk volt, és nem csak Amerikában; rengeteg nemzetközi versenyen értünk el dobogós helyezést. Végül mindkettőnk álmát teljesítettük be azzal, hogy életünkben először, felnőtt kategóriában neveztünk be a versenyek versenyére, a Blackpool-ra. Persze a felkészülés hektikus volt: Kiril lesérült, nem tudtunk edzeni, mire helyrejött, mindössze hat hetünk maradt. A célunk az volt, hogy a legjobb 48-ban benne legyünk, és magunk sem hittük el, hogy bekerültünk a középdöntőbe. Ott éreztem először, hogy megérte az a sok évnyi befektetett munka, elértem valamit, azon az éjszakán kulminálódott az egész karrierem.

Együtt maradtatok a verseny után is?

Igen, de csak a magánéletben, táncpartnerként nem, mert a verseny után Kiril annyira lesérült, hogy nem tudtuk az edzéseket folytatni. Ráadásul Kirilt felkérték, hogy vegyen részt az amerikai Dancing with the Stars produkcióban, úgyhogy neki más irányt vett a karrierje. Én pedig ott maradtam egy idegen országban, és bár együtt voltunk a magánéletben, a történetünk végérvényesen kettéágazott. Persze Kiril biztatott, hogy keressek partnert és folytassam a táncot, de bennem addigra már megtört a lendület. Már nem akartam új partnert, nem akartam megint összecsiszolódni valakivel. Hiába hívtak Kanadába és Hongkongba, azt éreztem, már nem szeretném. Akkor döntöttem el, hogy abbahagyom a versenyzést.

Meddig maradtál Los Angelesben?

Fél évet maradtam és színészetet kezdtem tanulni abban a suliban, ahol állítólag Brad Pitt is koptatta az iskolapadokat. Nagyon élveztem, új barátokat szereztem és szerepeltem egy-két hollywoodi videóklipben és short-filmben, kreatív projekteket valósítottam meg (egy kedves barátommal együtt mi koreografáltuk a híres Las Vegasi Casino, a Belaggio millió dolláros újévi előadását, Floridában pedig a Disney World egyik rendezője kért fel minket) de ennek hamar elmúlt a varázsa, mert egyre magányosabbnak éreztem magam. Nem csak azért, mert Kiril rengeteget dolgozott és eltávolodtunk egymástól, de azért is, mert tudtam, nem vagyok a helyemen és egyre gyakrabban tettem fel magamnak a kérdést, hogy mit keresek én ott. Miután ezt megfogalmaztam magamnak, hazajöttem a barátnőm esküvőjére és találkoztam a mostani barátommal, Danival. Fél évet töltöttem még kint Amerikában, mire végleg eldöntöttem, hogy hazaköltözök. És akkor megint jött a kultúrsokk és az agyalás, hogy mihez kezdjek itthon. 16-tól 26 éves koromig folyamatosan külföldön éltem, mindig csináltam valamit, mindig volt elérendő célom, most meg azt éreztem, nem tudom, hogyan tovább. Persze volt jó oldala is mindennek: végre újra részese lehettem a barátaim, szeretteim életének, fontos pillanatainak.

Végül hogyan találtad meg itthon önmagad?

Két éve vagyok itthon, a magamra találást egy féléves elég szomorú időszakom vezette fel: feküdtem a kanapén, sorozatokat néztem és nagyon sajnáltam magam. Nehezen küzdöttem meg azzal, hogy megint minden megváltozott körülöttem, nincs támpontom. Régebben mindig azt éreztem, ameddig táncolok, minden rendben van. Költözhettem a világ bármely pontjára, a tánc mindig erős fogódzó volt az életemben. Tudtam, hogy jó vagyok benne és sikeres. Mindez itthon nem volt meg. Új kapcsolatom is lett, az is változást jelentett és az amerikai barátaim, akikkel az elmúlt időszakban összenőttem sem voltak mellettem. Találnom kellett valamit, ami új célt jelenthetett. Akkor jött a gondolat, hogy iskolapadba ülök megint. Így beiratkoztam a University of London online képzésére, azon belül is az LSE business manager szakára és megint ott találtam magam egy olyan közegben, ami tele volt csupa zsenivel, Harvardot végzettekkel, meg olyanokkal, akik belejavítottak a tankönyvbe, amiből tanultunk. Ott álltam és szidtam magam, hogy ismét sikerült belehajszolni magam egy olyan élethelyzetbe, amiben megint kepesztek valakik után. És akkor felismertem, hogy nekem erre van szükségem. Attól érzem magam motiváltnak, ha olyan emberek között vagyok, akik jobbak nálam, és húznak engem.

Hogyan lettél végül szépségszalon tulajdonos?

Régóta dédelgettem a vágyat, hogy legyen egy szépségszalonom. Anyukám és apukám volt, akik finoman inspiráltak – és egyébként is ők voltak a legtöbb döntésem ihletői, csak ez bennem sokáig nem is tudatosodott- arra, hogy belevágjak. Megterveztem a szalont, aztán pedig megvalósítottam. Persze nem volt egyszerű, főként covid idején, de idén nyáron megnyitottunk.

Aki azt gondolja, hogy ez egy unalmas dolog, az téved, a szépségipar egy rendkívül kreatív és folyamatosan megújuló közeg. Bármit csinálok, legyen az a tánc vagy egy szépségszalon, ha azt érzem, hogy van benne kreativitás és segít az embereknek, hogy elégedettebbek és boldogabbak legyenek, akkor az engem is örömmel tölt el. Most nagyon szeretem a szalonomat, feladat is van vele jócskán, de persze közben már újabb tervek vannak a fejemben. Mert úgy érzem, hogy még olyan kevés dolgot csináltam az életemben és még annyi mindent szeretnék megvalósítani. Nem hagyhatom az időt elveszni, hajt a kíváncsiság, a tudásszomj és még az is lehet, hogy egyszer a tánchoz vagy más előadói formátumhoz is visszatérek.

Mit csináltak a táncosok a karantén alatt? Mutatjuk!