Szokványos napnak indult. Felkeltem, reggeliztem, buszra szálltam, kizakatoltam a munkahelyemre. Arcomon a reggeli kelés, az idő nyákos, a kedvem a béka feneke alatt. Átlagembersors. Blazírtan mosolyogtam a portásra, a kollégákra, nem vettem tudomást az amortizációnak induló munkakörnyezetről, a savanyú arcokról, az elfásult atmoszféráról. Lelki szemeim a közeljövőbe tekintettek, egész pontosan a délután fél ötbe, amikor lehúzhatom a kártyám kifelé menet, és a nap első őszinte mosolyát villanthatom a portás irányába.

Sziszüphoszként görgettem az időt magam előtt. Fél egykor felálltam a számítógép mellől, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és elindultam a magányos ebédszünetre. Szedtem a lábamat, nem akartam, hogy valaki utánam kiáltson, jégcsapnapot tartottam ugyanis, ami azt jelentette, hogy úrrá lett rajtam a születési szociális fóbia, és jobban szorongtam a small talktól, mint attól, hogy szomorú, üres arcú asszonynak néznek a kifőzdében.

Ráadásul ma van a születésnapom. Érdekes, csak órákkal ébredés után villant be, a Facebookról már rég leszedtem, pedig ha más nem, arra jó volt, hogy eszembe juttassa. Nem szeretem a születésnapot. Amióta elmúltam negyven, öregnek érzem magam. De talán már előtte is.

Kevesebb mint negyedóra alatt megettem a félig elhűlt lencsefőzeléket a kiszáradt fasírtdarabbal. Volt még húsz percem, átszaladtam a Sparba, hogy megvegyem a vacsoránakvalót, így megúszom a munkaidő utáni tülekedést a boltban. És tényleg nagyon kevesen lézengtek bent, egy-két nő a csemegepultnál, egy asszony babakocsival, egy középkorú férfi a borok között. Tulajdonképpen volt értelme annak, hogy majdnem megfulladtam a fasírttól, mert nem rágtam meg rendesen.

Mellettem magas, nagydarab férfi válogatott a konzervek között. Rögtön ismerősnek tűnt, csak az arcát takaró gigantikus maszktól nem láttam igazán jól. Megálltam mellette, és minél tovább néztem a szemem sarkából, annál inkább erősödött az érzés, hogy ismerem őt, és ez az ismeretség valami nagyon, valami igazán mélyen rossz.

A férfi köhögött, szipákolt, ahogy késő ősszel mindenki. Letette a csomagját a lába mellé. Kikandikált belőle a paradicsom harsány pirosa, a kifli, a bébiétel, a kutyakaja, a Borsodi, és egy kis csokor virág. Meghitt, eklektikus életkép. Figyelmes ember, virágot vesz a feleségének, kaját a gyereknek és Morzsának, és saját magát sem felejti el megajándékozni a dobozos sörrel. A másokhoz való kötődés és az egészséges önszeretet metaforikus elegye. Önfeladás nélküli egyesülés. Sör és virág, bébiétel, Pedigree petfood.

Módosult tudatállapotban néztem vissza a férfira. Szokatlan lélektani helyzetbe kerültem, kicentizett mindennapjaimba betört a váratlan, most olyat tapasztalok talán, elmélkedtem, amit eddig még nem tapasztaltam. A férfi tovább köhécselt, végül feladta, és diszkréten félrehúzva a maszkját beletrombitált egy zsebkendőbe.

Én pedig tíz éves voltam megint.

Mi van, te szerencsétlen, te undormány, te bűzös? Álltam a tornasorban, magasabb voltam mindenkinél, a fiúk röhögtek, a lányok viszolyogtak tőlem. A fiú megérintett, majd belekente a kezét a mellette állóba, most már te is büdös vagy, nyerítette, és így tovább, adták körbe-körbe a kis darabkát, ami én vagyok. Vágókép: fal mellett álltam, szorosan nekisimulva, hátha megnyílik mögöttem és el tudok menekülni, de nincs isteni közbeavatkozás, a fiú röhögött és szaladt és nekifutásból rúgott a sípcsontomba, belekente a csízmáját a nadrágomba, istentelenül fájt is. Tartsátok az ajtót, kiáltott hátra, nehogy bejöjjön valaki, és még egyszer nekiiramodott. A vetítőgép kattant egyet, újra váltott. Most az iskolaudvaron voltam egyedül és nagyon féltem, de a tanárok messze voltak, belemerültek a beszélgetésbe, egyikük sem figyelt, a fiú közelített felém néhány társával, undorítóan vigyorgott, tudtam, hogy fél perc sem telik el és megint fájni fog, de a fájdalomnál is mardosóbb volt a szégyen, hogy biztos én tehetek róla, én feledkeztem el valamiről, én vagyok az oka, hogy arra kényszerítek másokat, hogy bántsanak.

Ezért nem szóltam senkinek. A szüleimnek a legelején még panaszkodtam. Amikor elkezdődött. Minden csoda három napig tart, védd meg magad, rúgj vissza, a sírás nem segít. Ez volt a hamuba sült pogácsa, amit útravalóul kaptam tőlük, amikor három éven keresztül minden nap elindultam az iskolába, vonszoltam a tagjaimat, mint az ólmot, a karomon hullafoltok keletkeztek, olyan kicsire húztam magam a padban, hogy nem látszottam, mégis észrevettek és átgázoltak rajtam, és ez a fiú volt a vezérhajójuk, most itt áll tőlem ötven centire harminc évvel később, semmit nem változott, a pokolban is felismerném, a szatyrában sör és rózsa, otthon feleség várja és cuki csemeték. Bejött neki az élet, az iskolából kikövezett út vezetett a világba, a társadalmilag támogatott normalitásba, megnősült és gyereket nevel, empatikusan cuppant, ha valami fájdalmat lát, a ruháját elnézve biztosan nem nélkülözik, én meg itt állok mellette, mint egy rakás szerencsétlenség, és nézem őt és nyomorultul emlékezem.

Csak úgy röpködtek a hasonló kifejezések, mint igen, drágám, megyek, te cukifej, nem felejtettem el a gyereket, nyugi, a kutyus se fog éhezni. Aztán letette, a pénztár felé indult, és majdnem belém ütközött. Még mindig ott álltam az út közepén bénultan, kezemben egy üveg babbal.

Megtorpant, nézegetett egy darabig, mint az egyik átlagos vevő a másikat. Egy rémületes pillanatra azt hittem, felismer. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Maszkot viselek. A frizurám egész más, mint akkoriban, eltüntettem a kezelhetetlen bozontot, rövidre vágattam, és sötétszőkére festettem. A homlokom csupa ránc. Talán a szemem árulhat el, abba százezerszer nézett bele, mielőtt rúgott volna. De semmi, a tekintete közönyös maradt. Ösztönösen lehúztam a karomra a kabát ujját, hogy eltakarjam a vágásokat a csuklómon. Irracionális cselekedet volt, hiszen azt így felöltözve úgysem szúrhatja ki.

Elnézést, mondta végül, kikerült, és ment fizetni. A szemközti boltból meleg, barátságos fények villództak, izgalmasan ellenpontozva a lelkiállapotomat. Pink Floyd, Another Brick in the Wall. Ez az én telefonom. Anyám hívott. Boldog szülinapot, sipítozta ugyanazon a hangon, mint harminc évvel ezelőtt, amikor lelkesen győzködött róla, milyen szuper lesz majd az új suliba járni. Jól telik a napod, életem?

Sztárok is lehettek a bullying áldozatai. Galériánkban megnézheted.