Ottlik Judit: Mintha még most is a házadban motoznál – ég veled, drága kiskutyánk!

2021. November 15.

Forrás: A szerző saját fotója

Ma lesz ötödik napja. Aznap este épp mondtam még a gyerekeknek, hogy kimennék még hozzád, megpróbálnálak legalább megitatni, mert akkorra már vizet sem vettél magadhoz napok óta és az ételt is jobbára visszautasítottad. Már amennyire ételnek lehet nevezni azt a turmixolt pempőt, amit a pofidba tudtunk kanalazgatni az utolsó hetekben.

Szenvedtél? Fájt neked? Mit érezhettél? Ezek a kérdések kavarognak bennem azóta is. Mert nem mutattad, nem sírtál, nem nyöszörögtél – ahogyan soha semmiért sem - kőkeményen tartottad magadat még akkor is, amikor már remegtek a lábaid. Drága kiskutyánk, kitartásból, önfegyelemből is példát mutattál, még akkor is, amikor neked már biztosan nagyon nehéz volt. És még a végső, rettenetes döntés meghozatalától is megóvtál minket azzal, hogy előrementél.

Tudtuk, hogy nagy a baj, tudtuk, hogy ez be fog következni. Az állatorvos is megmondta, a röntgen és a labor sem hazudott.

És bár ajánlgattak műtétet, infúziós kezelést, attól tartottunk, közel 14 évesen lehetséges, hogy épp a beavatkozásba halnál bele; tőlünk távol, valahol az ismeretlenben, egy hideg műtőasztalon.

Ahogyan a fákról a levél - a természetből az élet ősszel - úgy szivárgott el belőled is az erő az utolsó hónapokban, hetekben. A rák kíméletlenül falt belülről; csontsoványra fogytál, a tekinteted opálossá üresedett. Egyre kevésbé találtad a helyed, egyre szokatlanabb zugokban próbáltál meg elrejtőzni, megpihenni a kertben. Az okosok szerint ez is egy jel, hogy közel az út vége.

És még így is, voltak jobb napok, jó napok. Tudom. Amikor kifeküdtél a napsütésre és amíg csak lehetett, mentél a napfény után, magadba szívva az éltető meleget. És én erre akarok emlékezni. Meg arra, ahogyan a ma már 14 éves kiskamaszommal még pelenkás korában együtt botladoztok, rosszcsontkodtok. Vagy amikor csak lefeküdtél tőlünk pár méterre a fűbe és őriztél, figyeltél, vigyáztál ránk. A hatalmas körökre, amiket boldogan befutottál a telken, amint kinyitottuk a kocsi csomagtartóját és kiszabadultál, a hatalmas kertbe. Szeretted a nagy tereket, de amint kinyargaltad magad, azonnal visszatértél, hogy mellettünk legyél.

Aznap este is, még utolsó erőddel is hozzánk akartál jönni, a közelünkben akartál lenni. Úgy találtalak meg, az ajtó előtt.

Esténként úgy hallom, mintha még mindig a házadban forgolódnál, motoszkálnál. Várom a csattogó kis lépteidet a kövön, látom a kíváncsi tekinteted, a félrebillent, okos kis buksidat.

És ez biztosan így lesz még egy jó darabig. Köszönök neked mindent, amire tanítottál, amit mintegy tükröt tartva megmutattál magamból magamnak; még ha nem is mindig volt kellemes ebbe belenéznem. Köszönöm, hogy fejlődhettem általad. Köszönöm az önzetlen ragaszkodásodat, a feltétel nélküli, őszinte szeretetedet. Most befejezem, mert már alig látom, amit írok.. szaladj te is és keresd meg Aput. Már várt Téged.

Ég veled drága kiskutyánk, borzasztóan hiányzol!