“Első nap bementem az osztályterembe egy marék sebtapasszal és megkértem a tanulóimat, tegye fel az a kezét, aki már horzsolta fel a könyökét. Kisiskolás gyerekek lévén majdnem mindenki feltette a kezét. Kiválasztottam egyikőjüket, megkértem mesélje el hogyan ütötte be a könyökét, majd kapott egy sebtapaszt a könyökére. A második napon is vittem magammal a sebtapaszokat és megkérdeztem, hogy ki az, aki ütötte már be a fejét. Újra sok kis kéz jelent meg a levegőben, kiválasztottam egyet, végig hallgattuk a történetet, majd mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, ami vele történt itt egy ragtapasz a könyökére. A gyerekek természetesen furán néztek, de aztán ment tovább a napunk. A harmadik napon megkérdeztem ki ütötte már be a térdét? Sokan jelentkeztek, egy gyereket végig hallgattunk majd ő is kapott egy sebtapaszt a könyökére. Ekkor a gyerekek már teljesen össze voltak zavarodva. Ezért megbeszéltük a gyerekekkel, hogy bár mindenki ugyanazt kapta ugyanúgy, mégse volt mindenkinek segítségére. Konklúzióként levontuk, hogy fairnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt kapja, hanem azt, hogy mindenki azt kapja, amire szüksége van.”