Botond és én boldogan készülődtünk a nagy napra. Örömünket még az sem volt képes beárnyékolni, hogy a szüleim az esküvő előtti héten felváltva hívogattak két különböző lakásból a leghülyébb kérdésekkel. Tudtuk, hogy idegesek. Két éve váltak el, de rosszabb viszonyban voltak, mint valaha. Apámnak stabil párkapcsolata volt, aki ráadásul komoly szerepet játszott a válásban, anyu Tinderen szerzett barátja azonban pont egy hónappal a szertartás előtt vált kámforrá. Bár cseppet sem szerette, azon teljesen kétségbeesett, hogyan fog a volt férje, a „szemétláda” előtt megjelenni egyedül.

A szüleim huszonkét évig voltak házasok. Az utolsó évtizedre nyilvánvalóvá vált a kapcsolati kudarc: veszekedtek, marakodtak, megsértődtek, nem szóltak egymáshoz, mindent csináltak, csak a béke és szeretet hiányzott. Amikor megismerkedtem Botonddal és hozzá költöztem, olyan érzés volt, mintha egy áporodott szobában végre kitárták volna az ablakot.

Amikor apukám megismerkedett egy nővel, akivel kölcsönösen vonzódtak egymáshoz, nem habozott újrakezdeni az életét. Anyu halálosan megbántódott, amiért a sors nem neki kínálta fel, hogy elsőként léphessen ki a házasságából. A válás katasztrofálisan zajlott le. Nem tudtak megegyezni sem a pénzen, sem a házon, sem a macskán, de még egy átkozott terítőn sem. És ez így van mind a mai napig.

Botond és én egy ideig gondolkoztunk, hogy el kéne halasztani az esküvőt, de tudtuk, a szüleim viszonya nem javul meg, talán soha. Mindkettejüket megkértük, hogy viselkedjenek rendesen, lehetőleg egymáshoz se szóljanak. Buzgón megígérték. Megnyugodtunk. Annyi minden lesz, ami ezt a kutya-macska barátságot ellensúlyozza! Botond szülei, akik szintén elváltak, de csodák csodájára békésen és szeretetben tették. A barátaink. A nagynéném, aki gyakran vállalta a villámhárító szerepét. Távol ültetjük őket egymástól. Szinte nem is látják majd a másikat. Mégiscsak felnőtt emberekről van szó. Nem lesz itt semmi gond.

Mekkorát tévedtünk.

A szertartás első fele rendben lezajlott. Apu és anyu levegőnek nézték egymást, ahogy illik. Apu új barátnője csendben ült az asztalnál, lesütötte a szemét, mint aki jelen sincs. Anyu elhozta az egyik kollégáját, hogy mégse legyen egyedül, persze nem foglalkozott vele egy percig sem. Kicsit aggódva néztem, ahogy ürítgeti a koktélos poharakat, de aztán elvonta a figyelmemet a saját életem, ami épp most kezdődik: az igen kimondása, az adrenalinlöket, Botond boldogan csillogó szeme, a haverok gratulációja, a legjobb barátnőm ölébe hulló virágcsokor, a finom vacsora, a tánc.

Nem is tudom már, hogyan kezdődött, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy anyu támolyogva jön felém. Integet, a szája részeg mosolyra húzódik. Nem is nekem mutogat, látom meg hirtelen, hanem a technikusnak. Jézus Mária. A mikrofonért nyúl. Beszélni fog. A pániktól eldugult a fülem.

Anyu kezébe ragadta a mikrofont, lehalkíttatta a zenét, és kásás hangon beszélni kezdett. Félig kilépett a magassarkújából, a kezével megtámaszkodott az asztalon. Botond megragadta a kezemet.

Nehéz visszaadni, pontosan miket mondott. Röviden üdvözölt minket is. A beszéd második, hosszabb felét azonban már a volt férjéhez intézte, meg ahhoz a „ribihez”, aki mellette ül, és akik ketten őt, a szerencsétlen elhagyott asszonyt utolsó forintjából is ki akarják forgatni. És még volt képük eljönni ide, amikor az esküvőbe is alig adtak bele. Hát mit szól ehhez a nagyvilág.

Botond le akarta állítani a beszédet, anyám azonban határozott mozdulattal eltolta magától. Mire a technikus kapcsolt és eltüntette a hangot, apám már fel is ugrott az asztaltól. Ő sem volt józan. Normális vagy te, üvöltözött az exfeleségének. Itt csinálsz cirkuszt, a tulajdon lányod esküvőjén? Mennyit ittál, te? Hát mit képzelsz te magadról? Hogy lehet így viselkedni?

Szürreális filmalkotásban éreztem magam. Elmosódottan láttam, hogy apámat az új barátnője, anyámat a nagynéném veszi kezelésbe. A vendégek közül volt, aki kuncogott, a legtöbben azonban döbbenten néztek. Mikor a résztvevők némi erőszak árán eltűntek a színről – mindkettejüket külön kocsiba rakták és haladéktalanul hazafuvarozták-, mindenki körém sereglett. Majdnem elsírtam magam. Botond belém diktált egy pohár bort. Az egy pohárból sok pohár lett. A hátralévő 1-2 órára alig emlékszem. Berúgtam, mint a csacsi, eszeveszetten ugráltam a zenére, egyszer-kétszer el is estem, a ruhám csupa kosz lett. Próbáltam mesterségesen jól érezni magam egy helyzetben, ami mindörökre elveszett.

A nászéjszakámon hánytam egy nagyot, aztán a férjem hasán horkoltam reggelig. Botond meglepetésreggelit hozatott, de egy falatot sem tudtam lenyelni belőle. Próbáltam nevetni azon, ami történt, meglátni benne a komikumot, de inkább sírásra állt a szám. A férjem egész nap a fejemet simogatta és vigasztalt, miközben megállás nélkül csengett a telefonom. A szüleim felváltva hívtak. A huszadik után kikapcsoltam.

Nem álltam velük szóba egy hónapig. Csak akkor engedtem be őket, amikor – szerencsére nem egyszerre – a lakásunkhoz jöttek könyörögni. Szánták-bánták, ami történt, az italra és egymásra fogták a viselkedésüket. Megbocsátottam. Mégis mit tehet az ember a szüleivel? Muszáj őket elfogadnia olyan tökéletlennek, amilyenek. De legbelül a halálomig hibáztatni fogom őket. Életem nagy napjából nem az igenre, nem a boldogság érzésére, nem a táncra és nem a barátaimra emlékszem a legélesebben, hanem a két szólamú, gyűlölködő, részeg ordítozásra.

Galériánkból megtudhatod, hogyan vetett véget nagy barátságoknak az esküvő!