Borítókép: Egyszerűen kiesett az autó kereke menet közben, karcolás nélkül úsztam meg  hála a gondviselésnek Forrás: pixabay.com

Egyszerűen kiesett az autó kereke menet közben, karcolás nélkül úsztam meg hála a gondviselésnek

„Tizenhárom évesen meghalhattam volna, de csak később fogtam fel.” Barbara rémületes emléke egy szerencsésen végződő balesetről.

Gyerekkorban mindent kalandnak tekintünk, súlyos példa, de Köves Gyurinak is természetes a koncentrációs tábor a Sorstalanságban. A kaland-tézis a halálra is igaz, csak a gyereknek nem feltétlenül esik le, hogy eljutott a torkáig. Nekem például nem esett. Ha alaposabban elmerülök az élményben, görcsbe rándul a gyomrom és enyhén szédülni kezdek, de ezek a testi reakciók már az utód okosságának, a felnőtt ember utólagos helyzetértékelésének szimptómái.

Vidékre utaztunk, rokonokhoz. Döcögtünk az országúton egy koszosfehér Zsiguliban, volt legalább tizenöt éves, anyám még a nagyszüleimtől kapta ajándékba, miután a kocsi kellően kiszolgálta őket, és a nagymamáék is, amióta az eszemet tudom, mindig ezzel furikáztak. Öreg csotrogány volt, na. Boldog öntudatlanságban lubickoltam akkoriban, nem féltem semmitől, lehetetlennek tartottam, hogy nekem vagy bárkinek, aki közel áll hozzám, valami baja eshet, nem kérdőjeleztem meg a rozoga verda létjogosultságát, afféle kérdéseket sem tettem fel tizenhárom éves fejjel, hogy anya, mégis mikor voltál utoljára szervízben, ránézett-e szakértő az utóbbi időben a járgányra; elfogadtam a világot olyannak, amilyen.

Szóval mentünk az országúton, zenét hallgattam a vadonatúj walkmanben, himnikus-emelkedett zenét, talán Vangelist, amitől az ablak mellett elsuhanó hétköznapi táj is fennkölt színeket kapott. Ha az ember tizenhárom, és nem túl koraérett, teszem hozzá, biztosan úgy véli, hogy örökké él, az ilyen Vangelis-félék még meg is erősítik a hitében, szépséges zenék és elmúlás, á, ki van zárva, logikai paradoxon. A húgom mellettem ült, babázott. Nem tudom, mire gondolt azokban a percekben, kérdeztem róla nemrég, de alig emlékszik az egészre, azt mondja, játszott a Micibabával, igen, de sajnos nem tudja, a fejében mi járt eközben.

Elmosódott körvonalú, festményszerű képsorokat őriz a memóriám. Vigyázzatok, kiáltott ránk anya, erre emlékszem, és az infernális vízió kezdő beállításában a kocsi képtelenül a fél oldalára dőlt. Megírhatóvá szeretném tenni, mégis megírhatatlan az a recsegő csúszás, amibe az addig kiszámíthatóan,

egyenletesen mozgó jármű átkerült, megbillent a táj, emlékszem a bukdácsolós gyorsulásra és a megdöntött látványra a szélvédőn keresztül, ahogy átsodródtunk a szemközti sávba.

Az országút aszfaltja eltűnt, bukkanóba zuhantunk, az erő így felfelé rántott, aztán mélységbe, akkor meg lefelé. Olyan volt, mintha egy irányíthatatlanná vált hullámvasútban ülnénk. Aztán mozdulatlanság lett és csend.

Jól vagytok, lihegte anyám. Azt hiszem, így volt. Megálltunk egy árokban. Jól vagyok, mondtam, és tényleg jól voltam. A tesóm babája leesett a földre, furcsán kitekeredett a karja. Megsérült, de csak ő. Én is jól vagyok, nyekeregte a húgom. Nem sírt senki. Nem éreztem ijedtséget. Egyáltalán semmit. Kiesett az egyik kerék, mondta anya, és én nem fogtam fel, mit jelent ez.

Utána snitt. A következő emlékképben állok a kocsi mellett, az arcomat a feltámadó szélnek tartom, és élvezem, hogy időnként ijedt arcú autósok állnak le kérdezősködni. Arra is emlékszem, hogy akkoriban láttam a Papa, én nő vagyok! című, rémületes magyar címmel ellátott tinivígjátékot, amelyben a csúnyácska kislányból némi smink és fodrász segítségével bombázó lesz, ezért a hajam éppúgy volt beállítva, mint neki, trendi farmerszerkót viseltem, és arra gondoltam, vajon a kérdezősködő autósok mind gyerekként kezelnek, vagy egyik-másik meglátja bennem a nőt. Nem tudom, anya hogyan, mikor hívott segítséget. Az is csak halványan rémlik, hogy az autót elvontatják, az meg egyáltalán nem, mi hogyan jutottunk haza. Úgy látszik, ezeket nem tartotta fontosnak, tehát kiszelektálta az emlékezetem.

Inkább érzés, mint emlék: a körülöttünk hullámzó rémület.

A megálló autósok, az ijedt család utólagos kérdezősködése, anya viselkedése, miután kimászott a kocsiból, és kisegített minket is. Egy hátsó kerék elvesztése az országúton általában nem csak annyival jár, hogy egy tizenhárom éves lánynak órákat kell a roncs mellett vesztegelnie, miközben kicsit unatkozik, meg kicsit örül, hogy nem mindennapi dolgok esnek meg vele és a családjával. Utólag szorít a gyomorgörcs, és az is elgondolkodtató, milyen éles emlékként dolgozik bennem a megdőlő kocsi érzete, a hirtelen átváltozó, féloldalas mozgás és a csikorgó hang, amilyenhez hasonlót azóta sem hallottam soha életemben.

De akkor és ott kaland volt csupán, anyám, húgom és én, ahogy a naplementében várjuk a Sárga Angyalt az út szélén, mint egy amerikai film főhősei.

Mely sztárok éltek túl balesetet? Galériánkban megnézheted!