Ha visszagondolok a gyerekkori kedvenc játékaimra, rögtön a Barbie babáim jutnak eszembe. Többek között volt biciklis, orvosos, görkoris, Disney hercegnős és a szinte kötelező báli ruhás is. Békésen éldegéltek a Barbie házban, sok szép órát töltöttünk el közösen, amíg kinőttem a barbizásból. Anyukám gondosan becsomagolta őket, hogy majd egyszer az unokáknak jó lesz. Tiszta szerencse, hogy ilyen előrelátó volt, mert három lányom született, és most mikor a nyári szünetben a nagyobbik kettő (5 éves és 3 éves) nála vendégeskedtek, elővette a kincseket. Itthon még nem volt téma a Barbie, mert a Jégvarázs és a Bogyó és Babóca a sláger, szóval ez volt az első nagy találkozásuk az ikonikus játékokkal. A lányok csillogó szemekkel pakolgatták ki a dobozból a babákat (anyukám persze küldött róla videót), majd jó 2 órát eljátszottak velük. A fotók tanulsága szerint minden este ez ment egész héten, én pedig izgatottan terveztem már, hogy a közelgő szülinapokra megkapják első saját Barbie-jukat.

Barbie sötét(rózsaszín) oldala

Amikor viszont az egyik barátnőmnek beszámoltam róla, milyen volt a lányok nagyis nyaralása Barbie-országban, szörnyülködni kezdett: „Barbie arra tanítja a lányokat, hogy a külsejükkel foglalkozzanak, beléjük neveli a nemi sztereotípiákat, ráadásul irreális testarányaival az étkezési zavarok és plasztikai műtétek felé tereli őket.”

Igen, én is olvastam a Barbie negatív hatásairól szóló cikkeket, kutatásokat, amelyek időről időre bejárják az internetet, legfőképpen a kisgyerekes anyukás Facebook-csoportokat. De valahogy sosem tudtam igazán elhinni, hogy egy ártatlan baba miatt kezd valaki tiniként őrült fogyókúrába, vagy Barbie domború dekoltázsára vágyva fekszik majd kés alá 18 éves kora után. Persze mindig vannak szélsőséges esetek, de sosem gondoltam volna, hogy Barbie káros lenne, főleg hogy én is sokat játszottam vele gyerekként, mégis el tudom fogadni, hogy nincs darázsderekam, égig érő lábam, és a DD-kosaras melltartót sem nekem készítik.

A barátnőm szavai azonban nem hagytak nyugodni, ezért utánanéztem, pontosan milyen tudományos adatok, megfigyelések támasztják alá a Barbie-ellenes véleményeket. Az vitathatatlan lény, hogy a baba irreális testtel rendelkezik: egy 1996-ban publikált kutatás szerint a valóságban 100 000 felnőtt nőből kevesebb, mint 1 rendelkezik ilyen testarányokkal. Ami pedig még megdöbbentőbb, hogy a derékbősége 20 centivel kisebb volt, mint a referenciaként használt anorexiás betegek átlaga.

Azzal kapcsolatban viszont eléggé megoszlik a kísérletek eredménye, hogy a baba mennyire befolyásolja a kislányok testképét és étkezési szokásait. Egy 2010-es holland kutatásban 6-10 éves gyerekek egy része Barbie-val játszott, egy csoportjuk átlagos testarányokkal rendelkező babákat kapott, míg a kontroll csoport legózott. 10 perc után testképpel kapcsolatos kérdéseket tettek fel nekik, és semmilyen különbséget nem találtak a válaszaikban. Ezzel szemben egy viszonylag friss, 2021-ben végzett kísérlet eredményei szerint azok a lányok, akik Barbie-val játszottak, vékonyabb testre vágytak.

Nem (csak) Barbie a felelős

Hiába kutakodtam több órán a neten, nem tudott egyik tábor véleménye sem meggyőzni, ezért megkérdeztem a témáról egy gyermekpszichológust.

A szakértő rávilágított arra is, hogy mi, felnőttek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a Barbie-nak, mint a gyerekek: „Ők nem úgy tekintenek a babára, mint mi. Számukra elsősorban nem az a fontos, hogy néz ki a baba, hanem az, hogyan tudnak vele játszani. Megfigyelhető, hogy Barbie-hoz nem kötődnek olyan erősen, mint például egy újszülött játékbabához vagy plüsshöz, ezért is szokták gyakran megrongálni őket, leszedni a fejüket, levágni a hajukat, összefilcezni az arcukat. Barbie-val nem az a legnagyobb gond, hogy irreálisak a testarányai, hanem hogy alapvetően nem elég funkcionális, nem igazán alkalmas szerepjátékozásra. Nem mozgatható rendesen, nehéz leültetni, a kezébe adni dolgokat, nem tudja például az anya baba megfogni a kislánya kezét. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy a gyerekek csak a külsejével foglalkoznak, öltöztetik, fésülgetik.“

Mindemellett a testképzavar nagyon is gyakori jelenség a gyerekeknél, főleg a kamaszoknál. Fontos azonban, hogy nemcsak lányokat, hanem fiúkat is elég nagy százalékban érinti — márpedig ők viszonylag ritkán játszanak Kennel, tehát még kevésbé logikus a babákra fogni ezeket a problémákat. „Hibásnak tartom azt, amikor Barbie-t démonizálják, rá fogják a negatív következményeket — mondja Gazdig Dóra. — Ez inkább egy kimenekülő út, hiszen sokkal könnyebb Barbie-t hibáztatni, mint felvállalni, hogy a médiában és az otthon látottak, hallottak nagy szerepet játszanak a gyerekek testképének kialakulásában.“

Annak például garantáltan negatív hatása van, ha a szülők éreztetik gyerekükkel (akár verbálisan, akár non-verbálisan), hogy túlsúlyosnak vagy túl vékonynak találják. És itt szándékosan szülőket írtam, mert mint a pszichológustól megtudtam, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az apák ugyanolyan százalékban foglalkoznak a gyerekek súlyával, testfelépítésével, mint az anyák. Emellett a szülők felelőssége akkor is hatalmas, ha nem a lányukat kritizálják, hanem saját magukat, egymást vagy a környezetükben élőket. Ha egy kislány azt látja, hogy anyukája folyton diétázással sanyargatja magát, és negatív megjegyzéseket tesz a saját testére, takargatja, szégyelli magát, ezt a viselkedést fogja átvenni. Ahogy a csipkelődő megjegyzésekkel is vigyázni kell, mert lehet, hogy viccelődve mondjuk a férjüknek, hogy egyre nő a sörhasa, vagy egy híresség képét meglátva ártatlanul kiáltunk fel, mennyire meghízott, de a gyerekekben ezek mind azt erősítik, hogy akkor lesznek jók, ha vékonyak. Persze előfordul az is, hogy éppen a túlságosan vékony testalkat a gond, sokszor őket is piszkálják az óvodában, iskolában, és ezért szintén nem Barbie tehető felelőssé.

Barbie-val vagy nélküle, de mutassunk jó példát!

Ezek tükrében már nyugodtabban rendeltem meg a szülinapra szánt Barbie-kat, de a gyermekpszichológus tanácsát megfogadva olyat választottam, aminél nem a ruhán van a fókusz, hanem a funkción és szerepjátékon. Így lett a kislányaim első két saját Barbie-ja egy állatorvos és tanárnéni. De mint megtudtam, jó opció lehet a kisebb méretű baba, Chelsea is, akinek testarányai sokkal emberibbek. Sőt, mivel a Mattel felismerte az igényeket (és kritikákat) ma már Barbie világa is egyre diverzebb: létezik például kerekebb testalkatú, alacsonyabb, rövidebb hajú, afro-amerikai, kerekesszékes, vitiligós, Down-kóros baba is, ahogy Kenből is kapható apatestű vagy éppen nyurga változat. Ha okosan választunk a palettáról, nem kell aggódni amiatt, hogy a barbizó gyerekek irreális testre vágynak majd felnőttként. Főleg, hogy mint a szakértőtől megtudtam, egyre fiatalabban hagyják el a babázást. „Az a tapasztalatom, hogy mostanában a 7-8 éveseknél ez már ciki játék. Vagyis a testkép kialakulásában igazán fontos szerepet játszó korban, ami ezután következik, még kevésbé hangsúlyos Barbie hatása.“

A szülők viselkedése ezzel szemben kortól függetlenül fontos. Soha eszembe nem jutna a lányaim alakját kritizálni, de miközben becsomagolom az ajándékokat, átgondolom, milyen megjegyzéseket szoktam tenni a lányok előtt saját testemre. Mantrázom magamnak, hogy nincs többé „Inkább a másik fürdőruhát veszem fel, amiben nem látszik a hasam.“ vagy „Úristen, ezen a fotón borzalmasan vastag a karom.“, és azt sem mondogatom majd, hogy „Apátokat kérjétek meg, Anya most tornázik, hogy végre lefogyjon.“ És ki tudja? Talán az új Barbie-k még pozitív hatással is lehetnek a testképre, ha nem is a gyerekekére, de a felnőttekére.