Borítókép: Egy borzalmas reggelről Forrás: Getty Images

Egy borzalmas reggelről

Vonat, maszk, késés, tömeg, eső és rendőrkaland: egy tanár-újságíró átlagosan rettenetes reggele.

Hasznos lett volna, ha ezt a cikket feldúltan, élményektől kicsattanva írom meg mondjuk az iskolai asztal szélénél, két magyaróra között, ünnepélyesen kortyolgatva a langyos termoszkávét. De én másnap reggel kezdtem neki a feldolgozásnak, amikor az atmoszféra közvetítése már nehezebben működik: utólag a bosszúságok kisimulnak, a történet valódi ereje eltompul, elvesznek az élek, finomabbakká válnak a kontúrok. Ám vagyok annyira a történtek hatása alatt, hogy mégis megkísérlem híven közvetíteni a tegnap reggelemet, egy átlagos és abszurd reggelt, amihez hasonlót valószínűleg mindannyian átéltünk már.

Emelkedett napot terveztem, mint mindig, de számításaimat az első percek keresztülhúzták. A mobil ébresztője valamiért nem szólalt meg, puszta szerencse – és belső óra-, hogy öt perccel az elmaradt vekkerszó után magától kipattantak a szemeim. Rossz álomból szabadultam, összetörve, mintha mozsárban vertek volna. Kapkodás, hogy behozzam az öt percet, a reggeleim amúgy is pontosan tervezettek, nem kenyerem a komótos tempó, inkább alszom tovább, azt jobban kedvelem. Tört fényű novemberi virradat, áh, ezt igen szeretjük, szemerkélő eső, köd, egymásba omló színek és érdes illatok. Őszből és télből van a lelkem, ez óriási előny embertársaim többségével szemben, akik az év októbertől márciusig tartó szegmensét a pokolba kívánják.

A hangulati pezsgéstől elandalodva sétáltam a depresszív arcú többség mellett a vonat felé – a Nyugatitól a rákospalotai munkahelyig mindig ezzel közlekedem. Kecsesen a fejem fölé tartottam az esernyőt, mint egy újlipótvárosi Mary Poppins. A romantikának a Váci útra lépés vetett véget, egy feltámadó szélroham az ernyőt legott kifordította, majd úgy hazavágta, hogy azt víz elleni védelemre nem használhatta többé senki emberfia. Szegény rövidke életét a legközelebbi kukában végezte, én meg szedtem a lábamat, mert a vonat nem vár, vészesen közeledik a perc, amikor a kalauz megfújja a sípot.

A szerelvény nyugodtan várakozott a megszokott vágányon, az idő visszazökkent a normális kerékvágásba, egészen addig, míg belém nem hasított a felismerés, amitől azonnal megtorpantam, és párás fürtjeimet idegesen tűzködtem a fülem mögé, mint rendesen, ha ideges vagyok, és nem vágattam a hajamat rövidre.

A maszk. Nem hoztam magammal maszkot.

Kicsit hipnotizáltam a kalauzt, aztán úgy döntöttem, nem érdemes vele ujjat húzni. Legalább beszerzek otthonról egy póternyőt. Futottam a kapuig, a kukák mellett beleütköztem a szomszéd nénibe, aki a ház önjelölt vezére, negyvenöt éve itt lakik, és gyakran panaszkodik nekem, hogy annyi zene van ebben az épületben. Most is valami hasonló akcióra készült, én azonban egy sprinttel fojtottam belé a szót: még akkor is fejcsóválva állt a kukák mellett, amikor már visszafelé nyargaltam kezemben maszkkal és a második számú ernyővel.

A vonat elment, ezért alternatív útvonalra esett a választás: pótlóbusz, Lehel, Újpest, onnan pedig újabb busz. Kicsit kacifántos, de ha egy cseppnyi szerencsém van, gyorsabban bent lehetek, mint vonattal.

Nem volt szerencsém. A megállóban egyre duzzadó tömeg. Busz sehol. Az eső egyre jobban rákezdett, én pedig kezdtem elveszíteni a szívemből az ősz szeretetét. Ernyőt nyitni nem akartam a tömeg miatt, cserébe egy tinilány hupilila esővédője majdnem kibökte a szememet. Busz sehol. A tömeg egyre nagyobb és egyre fenyegetőbb. Úgy döntöttem, inkább séta a Lehelig. Nem szeretném, ha letipornának életem virágjában.

Rohantam, mint az őrült, közben felhívtam a sulit, hogy kések. Mennyit, érdeklődött az iskolatitkár. Fogalmam sincs, mondtam, miközben egy teherautó tetőtől talpig mocskos pocsolyavízzel terített be. Csak az iskolatitkár kedvéért fojtottam el a gejzírként kikívánkozó káromkodászáport. A metróban hozzám hasonló ázott, türelmetlen csorda vonult a szerelvényig, ami csodák csodájára elszállított bennünket Újpestig.

A csoda a következő buszmegállónál kifogyott: megint várni kellett vagy hat percet. Ilyenkor az ember megadja magát a sorsának: amikor egyszer az izraeli repülőtéren fél órán keresztül faggattak, hogy mégis mi a búbánatot kerestem náluk, akkor éreztem hosszú reszketős-pánikolós szakasz után ezt az édes nyugalmat. Ha elmegy a gép, hát elmegy. Nincsen rá semmilyen befolyásom.

A busz végül megjött, a sofőr egy percen keresztül osztott egy maszk nélkül utazó nőt, én magam elé mosolyogtam, mint a szent őrültek, és ezt suttogtam magamban: Ossz, csak ossz, ki tudja, meddig teheted meg, te gyarló ember! Egyszer csak jön egy hátsófali infarktus, egy rutinvizsgálat utáni orvosi telefon, egy szembevágtató teherautó, és többé nem fog érdekelni, ki tartja be a szabályokat a buszodon, és ki nem! Körbenéztem, reméltem, hogy nem beszéltem hangosan, nincs rá szükségem, hogy abnormálisnak higgyenek, pláne, ha az egyik diákom is itt zötykölődik – amiben egyébként perpillanat teljesen igazuk lenne.

A busz letett a téren. Harminc perc késés.

Az eső istenigazából rázendített, az ernyő sem számított sokat, újra lefröcskölt egy kocsi, amiből az Imagine bömbölt iszonyatos hangerővel - épp olyan szürreálisan komikus volt, ahogy itt leírom. Vártam valakitől egy harmadik zuhatagot, logikusnak tűnt, ennyi a magyar igazság. Nem jött, érkezett azonban egy rendőrautó, épp mikor átértem a túloldalra, két percnyi gyaloglásra a sulitól. Hahó, kisasszony, hallottam a kedélyes hangot. Asszony vagyok, akartam mondani, de olyan ósdinak és antifemininnek hangzott volna, ezért csak szembefordultam a pocakos, ötven körüli járőrrel, aki olyan vidáman nézett rám az esőfüggönyön keresztül, mintha július végén a korzón találkoztunk volna. Itt nincs zebra. Meg is büntethetném, tudja, ugye? Néztem rá, mint egy jelenésre, az agyam azt súgta, nincs mese, menthetetlenül megháborodtam, szép kis állapotban lehet az idegrendszerem, ha ennyitől felmondja a szolgálatot, elég egy kellemetlen reggel, és már szállíthatnak is a pszichiátriára. A lehetőség akkor teljesen reálisnak tűnt. Szerettem volna az ősi ösztönnek engedelmeskedve becsukni a szememet, és elhinni, hogy ha nem látom a világot, akkor az szőröstül-bőröstül meg is szűnt. Elnézést, mondtam egy engedelmes és normális állampolgár hangján, nem láttam. Elégedetten bólintott. Szerette az illemtudó embereket. És hogy van ma, folytatta small talk-stílusban, hogy ennyire elvarázsolt? Bocsásson meg, munkába megyek, késésben vagyok, sietnem kell. Ugyan már, kacsintott, csak szóljon, hogy rendőrrel volt, nem fogják megbüntetni! Némán meresztettem rá a szemem, mert erre már tényleg nem tudtam mit válaszolni, a lét kézzelfogható abszurditása kiölte belőlem a maradék emberséget is. A jelenés ekkor megkönyörült rajtam, vagy csak belátta, hogy nem tud velem mit kezdeni. Akkor minden jót, intett, és legközelebb a zebrán közlekedjen.

Kábán baktattam tovább. A kapunál automata üzemmódban lehúztam a kártyát, és felmentem az osztályba, ahol harmincöt perce helyettesített egy kolléga. Mi történt, kérdezte kedvesen. Trágárságözönnel készültem, de inkább legyintettem, ezt úgysem hiszi el senki, még elterjed rólam, miket konfabulálok. Aztán mégis elmondtam, szép sorjában, ízesen kitartva és részletezve a történet egyes elemeit, mint egy jó anekdotát a tábortűz mellett, volt bevezetés, tárgyalás, befejezés, sőt tetőpont és megoldás. És akkor már csak röhögtünk.

Ha sietned kell: galériánkban remek reggeli tippeket kapsz!