Lista, százforintos a bevásárlókocsihoz a zsebben, szatyrok a hónom alatt, maszk az alkaromra húzva; minden megvan, csekkolom a szükséges menetfelszerelést, mielőtt kilépek az ajtón. Megyek a terepemre, oda, ahol engem aztán semmi meglepetés nem érhet – gondolom én. Évek óta ide járok, kétnaponta kábé, szóval bekötött szemmel is simán megcsinálom a rutin bevásárlást; úgyhogy ne viccelődjünk.

Nem, homok ipari mennyiségben nem kell, a mieink már kinőttek belőle, hiába olyan kedvezményes most, és hát a 25 kilós fenyőmulcsnak is szerencsére ellen tudok állni. Maszk megigazít, belépek. A fotocellás ajtó halkan szétnyílik, kellemesen hűvös van, de nem túl hideg, pont jó – állapítom meg.

Fél szemmel sandítok csak a kávés, teás polcok fele és már kapom is le rutinosan a megszokott szemes kávénkat, mert bár az előző tasak még nagyjából félig van; végigsöpörhet itt akármilyen pandémia, meg tornádó, meg tudomisén mi; az viszont elő nem fordulhat, hogy nálunk kifogyjon a kávé.

Jé, tényleg, már sárgabarack is van – mélázom el a gyümölcsös pulthoz érve és éppen azon tűnődöm, hogy ellenérzéseim dacára bevállaljak-e egy doboznyit a külföldi importból; amikor is furcsa érzés kerít a hatalmába.

Nem vagyok már egy mai csirke, ráadásul azt is bevallom őszintén, hogy a Covid és a maszkhordás leszoktatott a sminkelésről. Vásárláshoz legalábbis biztosan nem szokásom különösebben megfeszíteni magam a sminktükör előtt. Úgyhogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a férfi nem AZÉRT néz. Visszabámulok rá, a fura érzés viszont egyre csak erősebb. Akkor mégis miért bámul? Foltos a ruhám? Kilóg a címkém? Összekentem magam valamivel? Nem jövök rá, mindenesetre biztos, ami biztos, lesütött tekintettel a tortilla lapok és a konzervek felé oldalazom.

Már a tejtermékeknél járok, amikor pár perces késéssel leesik a tantusz, mit találtam én olyan furcsának: én ennek a pasinak láttam az ARCÁT! Az EGÉSZ arcát. Ez pedig csak egyetlenegy módon lehetséges, mégpedig úgy, hogy bizony elfelejtette fölvenni a maszkját. Micsoda felelőtlenség! Nem igaz, hogy lassan már másfél éve nyögjük ezt az egészet és még mindig vannak emberek, akik tojnak a közepébe?! – állok tovább dohogva. Aztán a joghurtok szavatosságának tüzetes böngészése közben egy nő véletlenül meglöki a karom. Elnézést kér, oké, semmi gond, mondom, előfordul.

No de haladjunk. Kifli, kenyér, lássuk csak. A pékárukat éppen szorgosan pakolják; ismert arcok, szoktunk is néha viccelődni, látásból már ismerjük egymást. Szerintem lassan egyébként ők is be tudnának vásárolni a családunknak.

Hangos röhögés, valami jó poén lehetett, mert alig tudják abbahagyni. Olyan furcsák mindannyian. Nézem, csak nézem őket, aztán belém nyilall végre a felismerés: az 5,5 millió beoltott!!! Hát megvan. Azt mondták, ha annyi megvan, eldobhatod. El is dobták, nagyjából mindannyian. Aki csak egy szárzellerért szaladt be, vagy most intézi a heti nagy rutint, egyikükön sincs. Immár a felismerés biztos tudatával forgatom a fejem és látom, tényleg így van. Nincs rajtuk. Arcok, EGÉSZ arcok mindenütt. Kézműves textil, sebészi vagy FFP akárhány; nyomtalanul eltűntek, mintha sose léteztek volna.

Valaki köhög, hallom a tészták felől...kicsit jobban feltolom az orromra a magamét. Holnap talán megpróbálom én is. Na jó, vagy holnapután..

Addig is, nézegess hírességeket, felismered-e őket maszkban is?