Szívügyemnek tekintem, hogy egy ilyen helyzetben legfontosabb az őszinteség. Nálunk ez nem volt meg. Az én szüleim úgy döntöttek, hogy nem mondják el nekem az igazságot, és ezzel mindannyiunk életét megmérgezték.

Nincs mit szépíteni, az igazság egyszer ki fog derülni. És amikor kiderül, a gyerek azt érzi majd, hogy átverték, hogy egy illúzióban élt mindaddig. A hazugságtól és a szülők rettegésétől tartós mentális betegségek sora alakulhat ki, és végül létrejön egy olyan mérgező családi légkör, amelyben a gyerek eleve esélytelenül indul neki az életnek.

Pedig a szüleim megadtak nekem mindent, valóban szerettek, mégis közénk épült egy fal, amelyet az ő szorongásuk táplált. Sem ők, sem én nem tudunk áttörni ezen.

Egyáltalán nem szabad készpénznek venni, hogy akit örökbe fogadtak, annak az anyja feltétlenül rossz vagy nagyon szegény ember volt, aki anyagi vagy erkölcsi okokból dobta el a gyerekét. Előfordul, hogy egy csecsemőnek rendes kapcsolata alakul ki az első időszakban, ezt követően pedig úgy kerül be a rendszerbe, majd egy örökbefogadó párhoz, hogy közben már átélt traumákat, amelyekkel sokan csak felnőttként találkoznak. Én vagyok rá az élő példa. A szülőanyám az első pár hónapban ugyanis szeretett engem, és gondoskodott rólam, de a biológiai apám bántalmazta őt. Eleve ezért lettem koraszülött. Anyám kórházban volt velem pár hónapig, majd egy éjszakán elvittek onnan és másik családhoz kerültem. Ő a titkos örökbeadás lezárulta után öngyilkosságot követett el.

Két éves koromig intézetben voltam, akkor fogadtak örökbe a szüleim. Tényleg mindent megadtak nekem, csak egyetlen dolgot hagytak ki: az őszinteséget. Én folyamatosan arról álmodtam, hogy elhagynak. Sokáig nem mertem egyedül aludni, szorongásos tünetek miatt óvodába se jártam. Hiába nem emlékezhettem a vér szerinti anyámra, mégsem tudtam olyan lenni, mint más, hisz rengeteg szocializációs hiányosságom volt, ráadásul kínzott egy örökös hiányérzet és folyamatos rettegés is attól, hogy elhagynak. Annyira elárasztottak ezek az érzések, hogy a fájdalmat enyhítendő már négy évesen bántottam magam, de még a szüleimnek sem mertem soha szólni, hogy esetleg beteg vagyok. Semmit nem kértem, és ezt ők úgy nyugtázták, hogy "nagyon jó, nyugodt gyermek volt". Ez persze nem volt igaz, csak nem tudtam magam egészséges módon kifejezni, mivel a szüleim sem fejeztek ki semmilyen érzelmet a dühön kívül.

17 éves koromban tudtam meg teljesen véletlenül, hogy nem ők a biológiai apám és anyám. Egy levélből, amit véletlenül találtam meg, amikor kirántottam az egyik fiókot, és minden kiesett belőle. Akkor történt az első pánikroham, és azóta pánikbeteg vagyok. Hogy ez a tudás eltávolított minket valamennyire? Nem mondanám, mert eleve nem volt szoros lelki kapcsolatunk, ott tátongott az az óriási tabu, ami mindent megmérgezett. Így nem tanultam meg, milyen az, ha egy család tényleg jóban és rosszban egyaránt összetart, hogy milyen az, ha lehet a szülőkhöz fordulni lelki problémákkal is, nem csak anyagiakért vagy egy felszínes csevegésért. Hogy milyen az, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ha elfogadják, hogy nekem bizony volt életem előttük is, még ha nem is emlékszem rá.

És nem is az a lényeg, hogy mi volt azelőtt, hanem az, hogy lehet-e róla beszélni. Ki lehet-e tombolni például a dühöt. Én soha semmit nem élhettem át, hiszen nem is tudtam, hogy mi az, ami bennem forrong. Majd amikor rájöttem, akkor az fájt a legjobban, hogy így kellett megtudnom. Hogy legyen őszinte egy gyermek a szüleivel, ha ők sem azok vele? És milyen család az, ahol az őszinteség nem létezik?

Először szóban, majd fizikailag is. Mivel egy osztály, majd egy teljes iskola volt ellenem, én pedig rossz tanuló voltam, a tanárok is megbélyegeztek, és engem tituláltak problémásnak (mert nem vagyok a helyemen, mert éppen ott vertek, vagy nincs rajtam cipő, mert éppen elvették tőlem, stb...). Kihez fordulna ilyen esetben egy gyerek? A szüleihez. Ha van egy őszinte és mély kapcsolat közöttük. De nálunk nem volt, mert nem mertem szólni nekik. 7 éven keresztül folyamatosan bántalmaztak, míg egyszer felgyújtottak az öltözőben, és akkor derült ki, hogy végig igazat mondtam a tanároknak.

A szüleim nem értették, miért nem szóltam, pedig egyértelmű volt. Mert nem bíztam bennük. Gyerekként sem, hiába nem tudtam az előéletemről, hiába nem tudtam arról, hogy ők nem a biológiai szüleim. Csak éreztem, hogy nem őszinték, és szoronganak. Később kiderült, hogy folyamatosan rettegtek a „gonosz” anyámtól, aki megjelenik és elvesz tőlük, valamint attól is, hogy valahonnan, valakitől megtudom az igazságot. Annyira szorongtak, hogy folyamatosan rémálmok gyötörték őket. Ezért végül teljesen antiszociálisak lettek, és engem is elzártak a külvilágtól. A szűk családi körön kívül, ami öt embert jelentett, senkivel sem tartottuk a kapcsolatot. Mindezeket felnőttként tudtam meg, amikor már évek óta pszichoterápiára jártam. Két alkalommal ők is részt vettek rajta, de akkor sem nekem mondták el, hanem a pszichológusomnak.

Újra leszögezem: ők a szüleim, mindent megadtak nekem, mindent biztosítottak a számomra, és a maguk módján szerettek is. Két dolog hiányzott "csak": az őszinteség, és a bizalom. Ez pedig az egész életemet megmérgezte, és feltehetőleg az övékét is. Mindenkit óva intenék tehát attól, hogy akármilyen jó szándékból is, de őszintétlen módon próbáljon gyereket nevelni. Ezzel lehet okozni ugyanis a legnagyobb kárt.

Galériánkban olvass hírességekről, akik egyedül fogadtak örökbe!