Borítókép: Felsegítjük, elmossuk, bekötjük és megkenjük helyette; miért? A gyerek önállóságra nevelése kizárólag rólunk, szülőkről szól Forrás: Pixabay.com/congerdesign

Felsegítjük, elmossuk, bekötjük és megkenjük helyette; miért? A gyerek önállóságra nevelése kizárólag rólunk, szülőkről szól

Eredendően képesek rá, a leggyakrabban mi, szülők nem tudunk hátra lépni és megfigyelni, mi történik, ha ő maga áll neki megoldani egy feladatot. Arról, hogy miért is van ez és hogyan lehet határokat szabva, mégis önállóbb gyereket nevelni a gyakorlatban; B. Szirtes Dóra Montessori pedagógussal, az ÖsztönAnyu alapítójával beszélgettünk.

Milyen kérdésekkel, témákkal keresnek föl a leggyakrabban?

A legtöbbször határszabással kapcsolatos kérdésekben fordulnak hozzám és azt szeretnék tudni, hogyan, miért mondjanak nemet úgy, hogy abból a gyerek is megértse, ott valóban van egy határ. Az elakadás ezekben az esetekben szerintem ott van, szülőként sokszor nem értjük, hogy működik ez a gyakorlatban.

Sokan keresnek meg azzal a problémával is, hogy nem érzik magukat kötődő és kapcsolódó szülőnek; mert sokszor kiabálnak a gyerekkel, nem tudnak sírást meghallgatni, elég türelmesnek lenni. Majd, amikor beszélgetni kezdünk, kiderül, hogy de bizony, nagyon is képesek. Mégis úgy látják, ez nekik nem megy, mert olvasták valahol, hogy nekik ilyenkor így meg úgy kellene ülniük és hallgatniuk. Ettől pedig rossz anyának tartják magukat és szerintem ez annyira borzasztó!

Mi lehet ennek a mélyebbről fakadó oka? Miért olyan nehéz egy ilyen helyzetből „kikeveredni”?

Nem bízunk önmagunkban.

Elnyomjuk; nem merünk hallgatni arra a bizonyos ösztönös, belső hangra, amit anyaként érzünk és tudunk; hiába is piszkál az anyós, a szomszéd néni, vagy a játszótéri anyuka – például azzal, hogy vajon miért nem jár még ennyi idősen az a gyerek.

Az is látszik, hogy szülőként általában előbb kérünk segítséget, mint hogy saját magunk próbálnánk megoldani az adott helyzetet. Sajnos az a tapasztalat, hogy előbb írunk be egy Facebook csoportba, hogy üvölt a gyerek a kezemben, jaj, most mit csináljak; hátha valaki megmondja a „tutit”. Rengeteg információ kering az interneten is, de csak nagyon kevesen vagyunk olyanok, akik az életszerű oldalról is beszélünk.

Nagyon népszerű lett a kapcsolódó elvek mentén nevelés - amit manapság valóban a legjobb útnak tartunk szakértőként a gyereknek - ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy sok esetben félrecsúsznak a részéletek és emiatt sokan eljutnak oda, hogy például a másfél-2 éves, már akaratos és dacoló gyerekkel egész egyszerűen nem tudnak, nem mernek mit kezdeni.

A kicsi gyerek uralkodik a családon: a szülők nem mernek határt szabni és nemet mondani; mert azt gondolják, az nem kapcsolódó szemlélet. Ilyenkor szoktuk átbeszélni - mondjuk egy konzultáció keretében - hogy ez egyáltalán nem így van, illetve, hogy mikor van helyén az a „nem” és mikor nincs. Együtt végig gondoljuk, van-e másik szavuk rá, mert lehet másként is fogalmazni; nem mintha ezt a szót tilos lenne használni.

Valaha innen indult az öltözködés téma nálunk. Talán már ismerős ez a jelenet az otthonodban is ... 😅 Amikor elérünk...

Posted by ÖsztönAnyu on Wednesday, October 19, 2022

Sok esetben pedig ott csúszunk el, hogy szülőként nem „követjük le” magát a gyereket. És éppen ebben rejlik a kulcs, mert csak ezek után tudok megfelelően reagálni, határt szabni, kereteket adni. Van egy általános keretrendszer persze, hogy melyik életkorban mit „kellene tudnia” a gyereknek, ez azonban nem húzható rá mindenkire egy az egyben. A cél, hogy meglásd, a te gyereked ezen belül hol helyezkedik el - ezt nevezzük egyediségnek.

Nagyon sokan sérülten érkeznek az anyaságba és sok esetben amiatt nem megy a megfigyelés, mert a saját sérelmük szemüvegén keresztül nézik a gyereket. Emiatt nem reális a megfigyelés, így az építkezés sem, idővel pedig nagyon elmegyünk a gyerek mellett és eljutunk a dacolásig. Erre rárakódik egy erőteljes nyomás is a külső térből, ami azt sugallja, hogyan kellene gyereket nevelnünk. A teljesítményközpontú világunk, a megfelelési kényszer, a különféle módszerek tökéletes szülőre vonatkozó leírásai sem segítenek.

Ez lehet az önállóságra nevelés egyik akadálya? Hogy nem tudunk megfigyelni?

Igen, ebből gyökerezik az önállóság kérdése is. Az, hogy egy gyerek önálló tud-e lenni, kizárólag a szülőről szól, hiszen a gyerek eredendően képes rá. Az önállóságra nevelés esszenciája meglátásom szerint az, hogy én élem az életem, aminek a gyerek aktívan a része; amibe pedig be akar csatlakozni, abba beengedem, az alapvető igényeit kielégítem és ahhoz rendezem az én életem.

Nekünk felnőttként az a játék, hogy a gyerek mellett ülünk és nézzük, mit csinál, vagy közösen játszunk egy játékával; közben pedig azon bosszankodunk, hogy mondjuk úszik a lakás. A gyermek szemszögéből játék ez is, hogy vele ülök és játszom, de az is, hogy velem bármit csinál. Őt valójában az érdekli, amit én csinálok, mert utánozni szeretne. Neki játék és értékesen együtt töltött idő minden, amit velem együtt csinálhat, például ha közösen elmosogatunk.

Meglehet, hogy ötször annyi ideig tart, de együtt csináltuk és elkészült. Ezen viszont nekünk kell felnőttként túllépnünk és meglátni benne a kapcsolódást.

Ha a szülő képes felismerni egy adott helyzetben azt a momentumot - Montessori ezt nevezi érzékeny pillanatnak – amikor a gyerekben felébred a kíváncsiság és elkezd fokozottan érdeklődni valami iránt; akkor már félig nyert ügye van.

Ezek egyfajta ablakok a gyermekek fejlődésében, amelyek során belső motivációból tanulnak meg valamilyen készséget, képességet, tudásanyagot vagy szabályt. Ilyenkor lehet őket a leghatékonyabban tanítani, ezeket lekövetve érdemes meghatároznunk azt, hogy az önállósódás mely területével foglalkozunk. A szülő mindezt viszont csak akkor tudja „tetten” érni, ha nyitott marad. A lekövetés viszont a legkevésbé se azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a kicsi mindig azt csináljon, amit szeretne.

Felnőttként nekünk kell az ő igényeihez igazodva egy keretrendszert – napirendet, családi szokásokat – felállítanunk, persze lépésről lépésre. Ha pedig ez megvan és ehhez tartjuk magunkat; nyilván nem percre pontosan, akkor a gyerek stabil lesz és önállóvá tud válni. A stabilitás és rendszeresség adja meg a keretet, erre építkezve tudunk önállóságra nevelni.

Gyakran az szokott történni, hogy inkább átvesszük, kifűzzük, bekötjük, megkenjük helyette; mert sietünk, mert túlóvjuk, vagy mert éppen így egyszerűbb.

Pedig valójában ezekben a helyzetekben kellene megállnunk, egy lépést hátra lépnünk, kivárnunk, hogy mit csinál és hogy hol kér segítséget.

A saját tapasztalataid is segítettek mindezek felismerésében?

Igen, nagyon sokat formáltak a szemléletemen a saját szülői tapasztalataim. Akkor kezdtem el leírni a saját küzdelmeimet, amikor az első gyermekem megszületett. A gondolataimat pedig sokan olvasták és sokak rákapcsolódtak; hiszen mindenkinek ugyanezek a problémái.

Sose felejtem el azt az elkeseredett sírást, amit a sikertelenség okozott. 😌 Amikor próbált mászni, de még pont nem...

Posted by ÖsztönAnyu on Wednesday, September 15, 2021

Innen indultam el, a Montessori-féle megközelítést követve. Szüleim neveltetésének köszönhetően érzem természetesnek Montessori szemléletét.

Az óvónőképzőn írtam a szakdolgozatomat az óvoda és az iskola közti problémákról, után az állami szférából egy magán családi napközibe kerültem. Ez annyira megtetszett a vezetőnek - aki maga is foglalkozott már a témával - hogy lehetőséget adott egy iskolaelőkészítő alapítására. Ez adott egy nagy lendületet, mert így már sokkal közvetlenebbül tudtam a szülőkhöz kapcsolódni. Itt ébredtem rá arra, hogy az egyfelől nagyon jó, hogy gyerekekkel foglalkozunk, ezeknek a dolgoknak a gyökere viszont leginkább a szülőkben van. Innen indultak az első gondolatok, majd később, szülőként az első, Montessori szülőknek workshopok, ahol folyamatosan kaptam a kérdéseket. Ezekből nőtte ki aztán magát organikusan az ÖsztönAnyu, amivel

az a célom, hogy különféle lehetőségeket, megoldókulcsukat mutassak meg a szülőknek; a gyakorlatban.

Nagyon inspiráló, amikor visszajeleznek a szülők, hogy valóban megkönnyítették a mindennapjaikat a kapott eszközök és a szemléletük formálódott; harmonikus és boldog család lettek. Jelen pillanatban 0-6 éves korú gyerekekkel foglalkozom, kiemelt figyelemmel a 0-3 éves korosztályra. Ebben vagyok „otthon”, a saját gyerekeim révén is ebben a korcsoportban érzem magam hitelesnek.

A gyerekeket érdemes az otthoni feladatokba is mielőbb bevonni. A következő háztartási praktikákat mindenképpen oszd meg vele!