Borítókép: Nem akarom elmondani a gyereknek, hogy örökbe fogadtam Forrás: pexels

Nem akarom elmondani a gyereknek, hogy örökbe fogadtam

Lilla szinte biztosan tudja, hogy rosszul cselekszik. Egyelőre azonban nem tud mit tenni ellene.

Amikor felkészítő tanfolyamra jártunk, a pszichológus legalább tízszer hangsúlyozta, milyen fontos, hogy elmondjuk a gyereknek. Mi azonban megegyeztünk a férjemmel, hogy soha nem tesszük. Lehet, hogy megbánjuk. De úgy érezzük – pontosabban én, vállalom a felelősséget -, hogy képtelenség.

S hogy mi az oka? Összetett, mint a legtöbb dolog a világon. Annak idején engem is örökbe fogadtak. Csecsemő voltam, semmire sem emlékszem a korábbi életemből, anyu és apu viszont minden évben elvittek a kórházhoz, és megmutatták, honnan származom. A vér szerinti szüleimről semmit sem tudtak, és engem ez nem is zavart úgy tizenkét éves koromig.

Onnantól viszont az élet olyanná kezdett válni, mintha valami folyamatosan feszítene belülről. Haragudni kezdtem a szüleimre, magam se tudtam, miért. Ittam, cigiztem, belekóstoltam a drogokba, egy zűrös banda élére csapódva csavarogtam. A jegyeim leromlottak, kerültem az iskolát, és állandóan szorongtam. Egy pillanatra sem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy sehonnai vagyok. Nincsenek gyökereim, nem tartozom sehová. Egyedül vagyok és ez örökre így marad.

Én azonban szerencsés voltam. A szüleim nagyon szerettek, és megbocsájtották a vad korszakomat. Elviselték, hogy az arcukba kiabálom, hogy ti nem dirigálhattok nekem, mert nem vagytok a szüleim, néhány nappal később pedig sírva borulok a nyakukba. Elviselték a cigibűzt, a kétes haverokat, a káromkodásözönt, az összehányt vécét. Ennek a megtartó szeretetnek köszönhető, hogy húsz éves koromra nagyjából helyrerázódtam. Leérettségiztem, elvégeztem a főiskolát. A mai napig vannak indokolatlan indulatrohamaim, de egyre jobban megtanulom kezelni. Szerencsés vagyok, de nem mindenki volt az. Az egyik barátom a bandából, aki évekig nevelőszülőknél cseperedett, később pedig örökbe fogadták, huszonegy évesen drogtúladagolásban halt meg.

Három éve mentem férjhez. Sajnos a kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Ferinek nem lehet gyereke, így a sajátról le kellett mondanunk. Először tiltakoztam az örökbefogadás ellen, de ő annyira szerette volna, hogy végül belementem. Egy feltétellel.

Ha a gyerek soha nem tudja meg.

A tanácsadónál, a tanfolyamon ráébredtem, hogy vágyom rá. Mégis, elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy valaha is elmondjam.

Eszembe jut az aranylövésbe belehalt régi barát. A saját elviselhetetlen gondolataim kamaszkoromból. A szüleim szenvedése, amit én okoztam nekik. Nem, én ezt nem bírnám ki. Inkább fogjuk magunkat, és elköltözünk innen, minél messzebbre. Nemcsak a városunkból, de az országból is. A szüleim úgysem élnek már, Feri anyja pedig nem kedvel, és nem örül az örökbefogadásnak sem. Ha elmegyünk, az sem fordulhat elő, hogy valamelyik családtag, tapintatlan szomszéd, vagy egy osztálytárs száján egyszer kicsúszik az igazság.

Nemrég csörgött a telefon. Két éves kisfiú, miránk vár. Örömömben elsírtam magam, a férjemmel fél órán keresztül álltunk szorosan összekapaszkodva. Végre teljes lesz a család. Hárman költözünk ki Németországba.

Vajon jól teszem? Belül azt súgja egy hang, hogy nem. Hogy ebből még nagy baj is származhat. Hogy az őszinteség a legjobb út, és a menekülés elsülhet rosszul is. Egyelőre mégis képtelennek érzem a gondolatot. Talán később. Egyszer. Talán megváltozom, megváltoztat az anyaság, és megbirkózom a legnehezebbel.

Ebben bízom.

Galériánkban híres örökbe fogadó szülőkről olvashatsz!