Amikor felszívom magam

Ilyenkor arra koncentrálok, hogy gyönyörű helyen lakom, kiülhetek a kertbe, bámulhatom az ősszel ültetett, most bújó virágokat, megszámolhatom a tulipánfa bimbóit, és örülhetek, hogy egyre melegebben süt a nap. Hálát adok az égnek, hogy el tudtunk költözni a panelből, és a gyerekeket is kivezényelhetem a kertbe. A gyerekeim miatt is hálás vagyok. Hálás, hogy már nem kisbabák, nem totyogók, nem dühöngő dackorszakosak, elképzelni se merem, milyen lett volna az életem, ha a vírus akkor érkezik, amikor két óvodással meg egy újszülöttel nyomtuk a hétköznapokat, és a segítségem az ovi és a nagyszülők voltak. Akiket most a járvány kihúzott a listáról, tehát a férjemen kívül nem volna más támaszom, ő pedig akkor is, és most is folyton dolgozik.

El se tudom mondani, micsoda könnyebbség, hogy úgy ért minket a digitális oktatás, hogy öt okostelefon, két notebook és egy ipad kering körbe-körbe a lakásban, és mindenki remekül kezeli az összes eszközt. Az is jó, hogy el tudunk vonulni, a gyerekeknek van a saját szobája, sőt, ha nagy munka akad, még dolgozószoba is van, és persze mindenhova elér a wifi. Tévéről nézzük a mozit, hihetetlen, mennyi film, sorozat ingyen elérhető. Mióta a gyerekeim megszületettek, alig jutottam el színházba, koncertre, erre most tessék, szinte minden kulturális program elérhető a neten.

Már régóta éreztem, hogy a fogyasztói társadalom agyonnyomott, túl sokat és túl sokszor vásároltam, hogy aztán azonnal dobjam is el, amit szereztem. Most az élet megtanít, hogy lehet másként is élni és próbálom ezt az üzenetet beépíteni. Csodálatos családom van. A bajban összetartunk, és legyünk akárhogy is bezárva, jól érezzük magunkat együtt. Belegondolni is rossz, hogy mit csinálnak azok, akik ki nem állhatják egymást, és megőrülnek már a másik hangjától is. Ahol úgy éltek, hogy amint megjött az egyik, indult a másik. Akik szeretőt tartanak, és csak kifelé vágyakoznak, akik egyedül vannak, és azt számolgatják, hogy leghamarabb a nyáron jöhet egy kis alkalmi szex.

Aztán jön a másik nap

Végtelenített mókuskerékben érzem magam, a főzés-tanulás-takarítás háromszögében. Hiába nagy a lakás, valójában sose vagyok sehol egy percre sem egyedül. A gyerekeim nem ismerik az elvonulás fogalmát, képesek a videótelefonjaim közben bármikor rám nyitni az ajtót, legyen az interjú, megbeszélés vagy barátnős lelkizés. És nem csak rám nyitják, hanem azonnal mondják is, amit akarnak. Hogy éhesek, hogy összevesztek, hogy lefagyott a gép, és hogy hova tettem a nagyobbik hosszabbítót.

A gyerekeim amúgy is idegállapotba hoznak majd minden percben. A kilencéves képtelen egyedül tanulni, végig ott kell ülni a gép előtt, segíteni, noszogatni, javítani, a nyelvtan ötöst én írtam, és a török-magyar harcát is én rajzoltam. A kamaszlányaim a mobilozás egy új szintjére léptek, értelme sincs korlátokat állítani, mert követhetetlen, hogy tanulnak, instáznak, filmet néznek vagy csetelnek. Lelki szemeim előtt már látom, hogy szétszedi az agyukat a teló, és elképzelem, hogy ha egyszer vége lesz ennek, újra felrakom a kütyü-szabályokat. Aztán beugrik, hogy felesleges a jövőn gondolkodni.

A tévénken csak híradó és mese megy, néha feltűnik rajta egy-egy youtuber, kultúrára még nem jutott időm. A konyhám átalakult üzemi étkezdévé, azzal a változtatással, hogy nálam all inclusive ellátás van. Bár a suli bezárás első napján átbeszéltük a gyerekekkel a napirendet, a szabályokat, hogy mindenki maga után mosogat, esténként együtt pakolunk, és nem eszünk a szobában, erre már csak én emlékszem. Minden második nap rekedtre kiabálom magam, hogy vidd ki, mosd el, pakold el, teljesen hiába. Napirendünk nincs, elengedtem, hogy ezen a fronton is harcoljak. Kelnek, fekszenek, amikor jól esik (késő délelőtt és késő este), örülök, ha reggelente van pár órám, amikor csönd van és még alszanak.

Bár a tavaszi kollekciót a boltokból kompletten kihagytam, azért a vásárlás nem marad el: elképzelhetetlen mennyiségű ételt veszünk és eszünk meg naponta. Mégis, ha kinyitom a hűtőt, mindig azzal szembesülök, hogy szinte minden elfogyott. A férjem otthonról tárgyal, intéz, szervez, ami azt jelenti, hogy mindenhol az ő hangját hallom, a dolgozószobába próbálok elbújni, de sokszor oda is utánam jön. Amúgy soha nem vagyunk kettesben, mert a gyerekek folyton jönnek-mennek körülöttünk, úgy számoltuk, talán a nyáron jutunk oda, hogy huzamosabb időt tölthetünk a hálószobába.

Ma kivoltam és bőgtem. A holnap jó lesz.