Karesz, a férjem sosem a diszkréciójáról volt híres. Összejött a céges karácsonyi bulin az egyik kolleginával (micsoda közhely), és egyik napról a másikra megváltozott. Más férfiak virágot visznek a feleségnek, ha hűtlenkednek, ő viszont tökéletesen közömbös lett. Amikor hazajött a túlórából, a haverokkal töltött tekézésből vagy a volt gimis osztálytársakkal szervezett sörözésből (hozzáteszem, mindig bűzlött a parfümtől), bevetette magát mellém az ágyba, fejére húzta a takarót - korábban sosem volt szokása - és elaludt, vagy legalábbis úgy tett. Napközben alig szólt hozzám, vagy morgolódott, és gyakran bámult a semmibe. Az első alkalmaknál még nem értettem, mi az oka ennek a változásnak. Talán megbántottam valamivel? Megunta a házasságunkat? Aztán megéreztem a parfümöt. Olcsó, közönséges pacsuli volt. Nem vagyok egy illatszersznob, de úgy éreztem, ez a megcsalás rangon aluli lehet.

A férjem és én több mint három éve voltunk házasok. A szüleim vették nekem az egyszobás lakást, amiben két éve éltünk: apró garzon volt a külvárosban, de szerettük, bár néha bogárirtásra szorult. Mi festettük ki, mi csinosítgattuk, díszítgettük olcsó, de minőségi mütyürökkel. A kimaradásokkal párhuzamosan azonban a férjem a lakást és a környéket is szidni kezdte. Mintha szép lassan adagolná, mint a csukamájolajat, hogy már nem érzi jól magát velem.

Olyan egyszerűen derült ki. Egyik este vásárolni mentem, és megláttam őket, amint a túlsó oldalon andalognak összekapaszkodva. A lakásunktól mindössze három utcányira. Az első gondolatom a sértettség volt. Vitte volna a nőt valami motelba, vagy legalább randiznának a város egy távoli pontján, de hogy pont itt, ahol bármelyik szomszéd megláthatja őket, rólam nem is beszélve… Ekkor értettem meg, hogy a házasságom hatalmas hiba volt. Karesz még a látszatra sem ügyel. Semmit nem jelentek neki.

Hazarohantam és órákig zokogtam a konyhában. Aztán letöröltem a könnyeimet, és azon gondolkoztam, mit kell ilyenkor csinálni. Kaparjam ki Karesz szemét? Vagy a nőét? Vagy mind a kettőét? Hagyjam a csudába az egészet, ne szóljak semmit, majd elmúlik? Adjam be a válópert haladéktalanul?

Természetemnél fogva talán hajlottam volna a kivárásra, de az a tény, hogy nem szégyellenek a közvetlen környékünkön csókolózni, tettrekész nőt csinált belőlem. Menjen a fenébe mind a kettő! Megemlegetik, hogy erre a nyomorult világra születtek. Megszorítottam a kenyérvágó kést, hogy bátorságot merítsek belőle, aztán visszatettem a fiókba. Ennyire azért nem őrültem meg.

Leültem a számítógép elé. Tíz perc alatt megtaláltam a nőt a Facebookon a férjem ismerősei között. Volt ott egy csomó fénykép. Egymás mellett álltak a céges bulin, és epekedve bámultak a másik szemébe. Ezzel a leplezetlen, ország-világ elé kitárt vággyal csak fokozták a dühömet. Amikor Karesz este tizenegykor megjött a „sörözésből”, alvást színleltem. Másnap reggel elment dolgozni. Becsukta maga után az ajtót, én felpattantam, felöltöztem, dolgozni mentem én is, és délután fél órával korábban elkéredzkedtem a főnökségtől. Halaszthatatlan családi ügyre hivatkoztam. Mit mondjak, az is volt.

Elbuszoztam Karesz munkahelyéhez. Tizenöt perc múlva járt le a műszakja. Elrejtőztem egy bokor mögött, és amikor kisétáltak a kapun egymásba karolva, kedves mosollyal léptem eléjük, mintha nem létezne ennél természetesebb mozdulat.

Nincs rólam egyetlen kép sem a közösségi oldalakon, fogalma sem lehetett, hogy nézek ki.

– Szia – köszönt vissza bizonytalanul. Aztán csak álltunk. Hosszú másodpercek teltek el, mire kezdett neki valami derengeni. Karesz még mindig összevissza lélegzett. A szerető először ránézett, aztán rám, néhányszor megismételte, mintha pingpongmeccset nézne, végül lassan fény gyúlt nem túl tág elméjében.

Odafordult a férjemhez, és csipogó hangon kérdőre vonta.

-De hát nekem azt mondtad, hogy egy 120 kilós bálna!

A kis magyar abszurd ezután még bizarrabb fordulatot vett. Én elröhögtem magam. Karesz rémülten megfordult, és elsietett. Eszem ágában nem volt követni. Néztem a kis barátnőjét, aki úgy bámult rám, mintha Mona Lisát csodálná, talán még biccentett is elismerésében.

-Bocs. – mondta végül zavartan. – Asszem, most én is megyek.

-Nyugodtan. – válaszoltam kedvesen. Ezzel még nagyobb zavarba sodortam: nemcsak vékonyabb vagyok, mint hitte, de még a hidegvéremet is megőrzöm. Elment. Nem abba az irányba, amerre Karesz.

Nem mondanám, hogy túlcsordult bennem az empátia, de a lányt sokkal jobban sajnáltam, mint a férjemet. Annyira akarta Kareszt, hogy nem tudta elképzelni, esetleg rosszat cselekszik. Minden este elveszítette őt valamikor este tizenegy és reggel kilenc között, és most szembesülnie kellett azzal is, hogy hazug. A férjem kövérnek nevezett a szeretője előtt. Valószínűleg így erősebbnek érezte magát, pedig valójában pehelynyi volt. Kellett neki egy hamis magyarázat, hogy miért csal meg folyamatosan. Akkor már nem szeretett, tudom, de ismerek tisztességesebb módot is az eltávolodásra, mint hogy rámhazudik plusz hatvan kilót. És ha tényleg meghíztam volna, akkor sem lett volna joga külsőségekkel pocskondiázni, főleg, mert ebben a sztoriban ő volt a farkas.

Mégsem létezett számára más megoldás, mint hogy lebálnázzon a hátam mögött. De megbűnhődött. A szeretője és én is elhagytuk, tulajdonképpen egyszerre. Nem tudom, vérzett-e valamelyikünkért a szíve, nem igazán akartam vele beszélni többé. A válást békésen elintéztük, azután eladtam a kis garzont, és messzire költöztem. Nincs kedvem nap mint nap ugyanazon az utcán korzózni, ahol egykor belefutottam a szerelmesen csókolózó férjembe és a szeretőjébe.

Olvasd el a galériában, hogy mások szerint hol kezdődik a hűtlenség!