El akarok válni, de félek meglépni ezt!
A férjem nem rossz ember, sőt. Megbecsült munkája van, ahol más emberekért tesz. Gyakran mondják is nekem: “milyen aranyos volt a férjed”, “a férjed olyan kedves ember”, és az is. Figyelmes, kedves, szereti a gyerekeit, jó vele lenni.
Az anyukám büszkén meséli mindenkinek, hogy a lánya egy jó emberhez ment hozzá, akinek arany szíve van. Minden héten legalább háromszor hallom, hogy milyen szerencsés vagyok. Hogyan akarhatok elválni, ha látszólag nincs semmi baj?
Nem veszekszünk, nem bánt, nem ismertem meg valaki mást – nem is akarok -, de már nincs köztünk férj-feleség kapcsolat.
Mióta a legkisebb gyerek is iskolába ment, küzdök azzal, hogy munkát találjak, és ez az önértékelésemnek sem tesz jót. Úgy érzem, senkinek nem érek semmit a gyerekeimen kívül. Nem tudom, mikor mondta utoljára valaki a férjemnek, hogy ő milyen szerencsés, hogy megtalált engem.
Biztos szépnek talál még mindig, csak ez neki már inkább egy állapot, nem egy örömforrás. Nem szexeltünk már egy éve. Egy teljes éve. 35 éves vagyok, nem akarom, hogy vége legyen a szexuális életemnek.
Persze, erről sem beszélhetek senkinek. Úgy tűnik, mintha felületes lennék, mintha a szex lenne az egyetlen problémám. Pedig nem is maga az aktus hiányzik. Inkább az, hogy egyszercsak magához rántson, miközben elsétálok előtte, hogy késztetést érezzen, hogy belecsókoljon a nyakamba, miközben a konyhában tevékenykedem. Ehelyett naponta három puszit kapok: amikor elindul munkába, amikor hazaér, és amikor elalszunk.
A másik problémánk a pénz. Így, hogy én nem tudok normálisan elhelyezkedni, annyira telik, hogy befizessük a számlákat, etessük és ruházzuk a gyerekeket, és kész. Funkcionálunk. A férjem azt mondja, hogy örülnöm kellene, hogy mindenre telik, amire kell. És persze hálás vagyok, hogy van tető a fejünk fölött, de én többet szeretnék.