Egy érdekfeszítő beszélgetés

Már csak egy hét volt hátra szentestéig. Egy hangulatos pozsonyi úti kávézóban ücsörögtünk Timivel forró csoki és egy puncs társaságában, és néztük az ünnepi forgatagot. Kint szolid hóesés, bent kellemes meleg, és persze sok ronda karácsonyi pulcsi. Pont nekünk való.

Sajnos az áhítat helyett most valami egészen más nyomta a szívemet. Pedig imádom a karácsonyt összes színével-illatával együtt, de az elmúlt napokban olyan dolgok történtek, amik meglehetősen elszürkítették a várakozást.

Néhány nappal ezelőtt összejött a kedvenc baráti társaságom egy kis ünnep előtti lazításra. Jókedvű brancs, igazán szeretem őket, sokukat évek óta ismerem, másokat csak néhány éve: gimiből, főiskoláról, különböző munkahelyekről. Egyikük, Feri hozott egy nagy piros karácsonyi dobozt, és megkért minket, hogy dobjunk bele mindenféle jókívánságot az újévre. Az ötlet mindenkinek tetszett, és hamarosan kiterjesztettük a játékot a bár többi vendégére, beleértve a csaposokat is. Sokan megörültek neki, és kis üzeneteket írogattak vadidegen embereknek, akiket most láttak először.

Én egy idő után annyi sört nyakaltam be, hogy nem bírtam a kíváncsiságommal. Hogy miért? Ne kérdezd, magam sem tudom. Odaosontam a dobozhoz, ami – a játék végeztével – a bár egyik kis termében ücsörgött a sarokban. Kinyitottam, és végigolvastam az összes üzenetet. Kedves, semmitmondó jókívánságok voltak, bor, búza, békesség, boldogság, család, sok gyerek. Semmi izgalmas. De így is szívet melengető volt. Végül becsuktam, kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, és visszamentem a többiekhez.

Hajnali egy felé járt az idő, a bár nagyjából kiürült. Ekkor a személyzeten kívül csak öten voltunk: rajtam kívül négy ember. Egyiküket ezer éve ismertem már, hármat felszínesebben. Vili csoporttársam és hű cimborám volt a fősulin, könyvelő lett belőle.

Szilvi jelenleg főállású édesanya volt, aki eljött kicsit kiengedni a gőzt: őt az egyik munkahelyemről ismerem, úgy volt, hogy leugrik egy pohárra, de eléggé összemelegedett Vilivel. Janó zenész, dobos egy közepesen ismert alternatív zenekarban, mellette biológiatanár: ő is kollégám volt ugyanazon a munkahelyen. Kata pedig elismert tudósként dolgozik, az a fajta, aki kicsit túltolja az ezotériát. Vele a bátyámon keresztül lettem jóban.

Iszogattunk még egy kicsit, aztán úgy döntöttünk, lelépünk. Már sálban-sapkában voltam, amikor hirtelen eszembe jutott a doboz. Besiettem a kisterembe, és döbbenten torpantam meg. Valaki csúnyán felhasította szegényt. Az üzenetek kiömlöttek belőle, s amikor sebtiben átnéztem őket, észrevettem, hogy van köztük egy új, amit eddig nem láttam. Szakadt szélű papiros, rajta fenyegető üzenettel. Méghozzá nekem címezve.

Kirázott a hideg. Kis gondolkodás után rájöttem, hogy holtbiztosan annak a négy embernek valamelyikétől kell származnia, akikkel együtt iszogattam a végén. Hiszen átnéztem előtte a dobozt, nem volt benne az üzenet, és nem volt széthasogatva sem.

Vili, Szilvi, Janó vagy Kata… Hihetetlen. valamelyik haragudna rám? Ennyire, hogy ilyesmit ír?

Eleinte megpróbáltam elhessegetni rossz érzéseimet, de amikor már második napja alig aludtam, úgy döntöttem, felhívom Timi barátnőmet. Timi elvégzett egy magánnyomozói képzést, és bár nem a szakmában dolgozott, remek szimatában feltétlenül megbíztam, akárcsak szilárd jellemében.

A nyomozó beindul

Elmeséltem neki az egész történetet, és persze azonnal lázba jött.

̶ Négy ember. - mondta ünnepélyesen, és belekortyolt a puncsba. – Más nem jöhetett szóba, ugye?

̶ Kizárt. Se vészkijárat nincs ott, se semmi.

̶ A személyzet?

̶ Senkit sem ismerek közülük. Különben se mentek a kisterembe. A pult mögött álltak.

̶ Iroda, mellékhelyiség? Nem rejtőzhetett ott el valaki?

̶ Van, de teljesen máshol. Ha bejött volna valaki más, és a kisterem felé tart, azonnal észrevesszük. Csakis a négy haverom közül lehetett az egyik… bármily hihetetlen is.

̶ Mesélj hát róluk. – kérte Timi, és hallgató pózba helyezkedett.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK. FOLYTATÁS HAMAROSAN!