Már megvásárolható a 2023-as őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Szerencsére az alultápláltságon kívül nem volt baja, így gyorsan hazakerültünk a kórházból azzal a feltétellel, hogy éjjel-nappal háromóránként szoptatni kell a következő két hónapban. Így is lett. Felkeltettem, szoptattam, szeretgettem, tisztába tettem, aludtunk másfél órát, aztán kezdtük elölről. Aztán újra és újra. Heteken át.

A világ megszűnt létezni körülöttünk. Ő volt és én, és a feladat, hogy minél gyorsabban feltápláljam, hogy minél gyorsabban rendben legyen, hogy ne maradjon le semmiről. Nem emlékszem másra abból az időből, csak a fiam illatára, arra, ahogy a szoptatószékben ülök és nézem őt, és hogy egyszer állok a konyhaszekrény előtt, beleharapok egy csokiba, és rájövök: fogalmam sincs, mit és mikor ettem utoljára.

Miután elértük a háromkilós célt, kicsit enyhült ugyan a nyomás, én azonban szájzárat kaptam. Annyira beállt az állkapcsom, hogy résnyire is alig bírtam kinyitni a számat. A sürgősségin vállvonogatás, közben feszítő, el nem múló fájdalom, így végül egy akupunktőrnél kötöttem ki. Ültem a szűk, besötétített kis szobában egy széken, szólt a halk, meditatív zene, és a rengeteg tűvel az arcomban hosszú hetek után először csak hátradőltem és léteztem. Ahogy ott ültem, lassan észrevettem, hogy vagyok. Ott esett le, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt hetekben, hogy min is mentünk át. Ott, abban a kis szobában érkezett meg az érzés, hogy anya lettem. Csodálatos volt. Fél órával később a fájdalom enyhülni kezdett, és pár nap alatt teljesen rendbe jöttem. Sohasem fogom elfelejteni azt az érzést, a felszabadulást, amit az a fél óra hozott, azt a nyugalmat, amit utána megéltem. Ez az élmény egy életre megtanított, milyen fontos a magunkban, magunkkal töltött idő.

Az énidő

Az énidő nem egyedüllétet jelent, hanem azt az időt, amit valóban magunkra szánunk, amiben a célunk az önmagunk felé fordulás, koncentráció a testünkre és a lelki folyamatainkra. Az énidő tudatos erőfeszítés arra, hogy befelé figyeljünk, hogy meghalljuk saját gondolatainkat, érzéseinket, megérthessük motivációinkat, kitisztuljon az agyunk, megnyugodjunk, csökkenjen a feszültség érzése. Az énidő biztosítása magunknak az öngondoskodás fontos eleme, célja pedig az, hogy mélyítsük a belső kapcsolatot önmagunkkal, gyakoroljuk az önreflexiót és feltöltsük magunkat. Hogy mi lehet jó énidő? Ez mindenkinél egyedi. Ideális esetben valami, amiben teljesen el tudjuk engedni magunkat, amiben fel tudunk oldódni, ami közben nem a feladatok járnak a fejünkben, nem a kifizetetlen számlák, a párkapcsolati problémák, a gyerekek. Amiben csak mi vagyunk, és az, amit éppen csinálunk az itt és mostban. Énidő lehet a sport, egy séta, a horgolás, a kertészkedés, a meditáció, de akár az is, ahogy megisszuk a reggeli kávét.

Te mit csinálsz kizárólag azért, hogy jól érezd magad? Erre a kérdésre gyakran nem könnyű a válasz, sokak életében nem szempont, hogy ilyen tudatossággal gyakorolják az öngondoskodást. Tapasztalatom szerint pedig különösen nehéz válaszolnia erre a kérdésre annak, aki éppen kisgyerekeket nevel. A kisgyerekes szülők szerencsés esetben könnyen fel tudják idézni, hogy régen mit csináltak, mi töltötte fel őket, hogyan szórakoztak, és bár ezek az élmények már a múltban sem voltak tudatosan énidőnek szánt tevékenységek, a jelenben aztán teljesen el is koptak. Nem véletlenül. A kisgyerekes életszakaszban a saját igényeink sokszor háttérbe szorulnak.

Na de mi történik velünk, amikor családunk lesz? Az emberi élet számos olyan szakaszból áll, melyek természetes módon hoznak óriási fordulatokat a feladatainkban, szerepeinkben, prioritásainkban, érzéseinkben, kapcsolatainkban, és ezekből adódóan a mindennapjainkban.

Amikor a párból család lesz

Ezek a szakaszváltások nem könnyűek, sokszor nehéz őket megugrani, így bármennyire is az élet velejárói, bármennyire természetesek, krízisnek tekinthetőek. Ilyen szakaszváltás az is, amikor a párból család lesz, vagyis amikor a kétszemélyes világunk háromfős rendszerré bővül. Bármilyen hosszú is kilenc hónap, bármennyire is készülünk a baba megérkezésére, gyakran mégis a gyerek születése után szakad ránk a felismerés, hogy mennyire más is így az élet. Új feladatokkal szembesülünk, a gyerek nap mint nap újabb és újabb kihívásokat támaszt elénk. Apává, anyává, szülőtársakká válunk, meg kell találnunk magunkat az új szerepeinkben, meg kell tanulnunk a párunkkal egy új típusú együttműködést. Ráadásul ilyenkor a tágabb családdal, az újdonsült nagyszülőkkel is megváltozik a viszony, általában a korábbinál sokkal élesebben tapasztaljuk meg, mennyire máshogy működik a párunk eredeti családja és a miénk.

Ennyi változás már önmagában is elég lenne egy krízishez, de ennél itt sokkal több történik. A párunkkal közös életünk, amiben nagyjából hasonló feladataink és lehetőségeink voltak korábban, egy időre egészen más irányt vesz. Általában a nő otthon marad ebben a zárt, szimbiotikus kapcsolatban a babával, aki folyamatos figyelmet, 24 órás őrszolgálatot igényel, míg a férfira gyakran rászakad a feladat: ő lesz felelős a család fenntartásáért, az ideális körülmények biztosításáért.

Míg a nőt leterheli a bezártság, a monotonitás és a folyamatos figyelem, addig a férfit gyakran nyomasztja a felelősség súlya, sokszor hiányzik neki az a figyelem, amit korábban megélhetett a kapcsolatában.

Általában – ha nincs aktív segítség, például a nagyszülők részéről – néhány hónap után mindketten szenvedni kezdenek a fáradtságtól, a kimerültségtől. Ebben a helyzetben gyakran több segítséget, támogatást várnak egymástól a felek, miközben az a feltöltődés, amit a gyerek születése előtt a kettesben töltött idő, az egymásra fordított figyelem, a testi-lelki intimitás megélése hozott, jelentősen lecsökken, vagy rosszabb esetben ki is kopik a kapcsolatból.

A hozzánk párterápiára jelentkezők jó része olyan kisgyerekes szülő, aki maga is megélte a fent leírtakat, és aki hiába igyekszik, nem tud kijutni ebből az állapotból, távol kerül, elsodródik párjától, és gyakran magányossá válik kapcsolatában. Fontos megérteni, hogy mennyire nehéz kisgyerekes szülőnek lenni. Ezzel az elfogadáson túl nem tudunk mit kezdeni. Általában könnyebbé akkor válik az élet, ha a gyerek intézménybe (bölcsődébe, óvodába) kerül. Az viszont biztos, hogy sokat segíthetünk magunkon azzal, ha tudatosan figyelmet fordítunk nemcsak a családi életünkre, de a párkapcsolatunkra és az öngondoskodásra is, és elfogadjuk, mennyire fontos és szükséges ez a jólléthez mindkét fél számára. Ahhoz, hogy képesek legyünk éveken át helytállni szülőként, hogy ne szipolyozzon ki bennünket teljesen ez a szerep, képesek legyünk önkontrollt gyakorolni, racionális döntéseket hozni, folyamatosan figyelni és tökéletesíteni a családi logisztikát, szükségünk van feltöltődésre. Szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk, milyen csak úgy létezni. Ilyenkor különösen kell az énidő.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!