Az első rész itt olvasható!

Ittuk tehát a mangólét a hidegfényű reggelben, faltuk mellé a babos rizst. Hallgattuk a svéd és a német kempingtársakat, akik dzsipekkel érkeztek, meg se kottyant nekik a meredély, mégis rossz kedvük volt a Paradicsomban. Néha gurgulázó üvöltést hallottunk a távolból, napokkal később derült ki, hogy nem vérre éhes fenevadtól, ahogy sejtettük, csak néhány bőgőmajomtól származott.

A következő napokban keresztül-kasul bejártuk a hegyvidéki univerzumot. Minden valószínűtlenül, harsányan zöld volt, ilyen árnyalatot Európában egyszerűen nem látni. Elzarándokoltunk az Arenal vulkánhoz, amely máig működik, közben két óránként eleredt majd elállt az eső, legszívesebben beleharaptam volna a friss levegőbe, mint egy parfümbe. A madarak fülsüketítő koncertet adtak, egyes példányoknak olyan a hangja, mintha egy inváziós sci-fiből repült volna ide. Sok állat, ritka ember. Ha nincs az a pár lézengő turista, túlélőként valami poszthumán disztópiába is beillettünk volna, ahol a természet visszavette tőlünk az irányítás jogát.

A dzsungelnek több arca van. Először egy háborítatlan, hegyvidéki esőerdőt jártunk be magasban himbálózó függőhidakon, vízesések, liánok és négyszáz éves fák grandiózus gyökerei között. Az Arenal alatt fekvő másodlagos őserdő viszont máshogyan fest: Costa Ricán a vulkán 1968-ban tört ki utoljára, 1992-ben pedig lávafolyás volt, de ennek nyomait csak a magmából szilárdult kövekben, illetve a növények éveinek számában fedezhetjük fel. Az egész közeg egy óriási, eleven, lélegző organizmus, egy fénnyel töltött természet-katedrális. Harminc év bőven elég neki, hogy tökéletesre regenerálódjon.

Étel, ital, vécépapír, közbiztonság, kultúra (ami nincs)

A csapvizet eleinte meg se mertük kóstolni, de miután biztosítottak róla, hogy nem halunk meg hastífuszban, leszoktunk az ásványvízről. Az étel viszonylag drága. A koktélok finomak, de tizenkét nap alatt annyi mangós kevercset ittam, hogy fél életemre megundorodtam tőlük. Ugyanez áll a babos rizsre tojással és sült banánnal: ami az első alkalommal gasztronómiai műremek, az hat nappal később megfacsarodik a szájban. A férjem névnapját étteremben ünnepeltük, csinos összeget hagytunk ott egy kétszemélyes halvacsoráért, ahol a pincér többször mondta el, hogy Pura Vida, mint ahányszor levegőt vett (ez egyébként a Costa Ricaiak kedvenc, már-már közhellyé koptatott jelszava). A bolt nem tartozik a harmadik világ erősségei közé. Rendes kenyér nincs, csak csomagolt, morzsálódós vackok sorakoznak a polcon gyanús késztermékek társaságában. A legtöbb helyen van viszont kártyaleolvasó, a dollárt mindenhol elfogadják, és – bár nem olcsó ország – nem szokásuk átverni. Az emberek lazák, nyugodtak, Buenos Dias, köszöntek ránk még a nagyobb városokban is, s bár többségük nem beszélt angolul, hihetetlenül kedvesen tudtak kuncogni, amikor kézzel-lábbal-Google fordítóval elmagyaráztuk, mit szeretnénk – például egy banánt, vagy külön tálba az áfonyát és külön a fahéjas müzlit, sőt, tűt és cérnát, amikor a férjem táskájának leszakadt a pántja.

A vécépapírjukhoz foghatót még sehol nem láttam. Egyrétegű, és olyan foszlós-porhanyós, mint egy vízi kísértet. Ezt adják kempingben és luxusétteremben egyaránt. Az ember szégyelli egy alkalommal elhasználni a felét, mégis rákényszerül, hogy elkerülje a gyomorforgató helyzeteket, s mivel vécébe dobni nem szabad, még egy réteget elpazarol, hogy legalább tisztességesen becsomagolva landoljon a szemetesben. Dolgunk végeztével mindig szégyenkezve állapítottuk meg, hogy jókora maflást adtunk a természetnek.

Sokan félnek a közép-amerikai közbiztonságtól, de Costa Rica nem egyenlő Kolumbiával vagy Venezuelával. Ez valószínűleg köszönhető a sok rendőrautónak, amely folyamatosan az utakon cirkál. A zene viszont igazi rémálom, mindenhonnan bömböl a latin konzervmulatós. A helyiek kedvence a mexikói Banda MS, egy hipermacsó formáció, amelynek minden klipje egy dél-amerikai teleregény kétpercesre zanzásított változata: a sombrerós férfiak folyton rodeóznak vagy túlméretezett autókkal repesztenek, a nők meg dekoratív kellékek a háttérben. Az egyik étteremben hallgathattunk volna élő koncertet, a beállás alapján ígéretes is volt a zenekar, de nem tudtuk kivárni a kezdést, annyira ki voltunk merülve.

Costa Rica kulturális értelemben szegény. Aki templomokra, múzeumokra, versekre, szellemi kincsekre vadászik, ne ide jöjjön. A Wikipédia szerint mindössze egy maroknyi olyan ember van az országban, aki ténylegesen az irodalomból tartja el magát.

Gigantikus anyaméh

A búcsúvacsora után elindultunk La Fortunából, hogy meggyötört kölcsön Suzukinkkal elérjük végre az óceánt. A hegyvidéket elhagyva fokozatosan kisütött a nap, a hőmérő higanyszála meg sem állt harminc fokig. A változás némi ködképet képzett kedélyünk láthatárán, ezen nem segített a hétórás, keskeny szerpentinekkel szabdalt út sem, bár a táj továbbra is észtvesztően gyönyörű volt. Az utak viszont pocsékok. Kátyúk, kövek, kavicsok, lyukak mindenütt. A férjem többször nem hitt nekem, pontosabban a GPS-nek, mert a bekötőútnak csúfolt szakasz olyan állapotban volt, mintha két perccel korábban túrta volna fel egy csapat víg kedélyű munkás.

Az óceánkorszak prelúdiumában Quepos mellett szálltunk meg, egy hangulatos, színes turistaszállóban, amit leginkább a Bahiából rendeztek be. A szállást pálmák, kaktuszok vették körül, a színpompás madarak folytatták a többszólamú szimfóniát hajnaltól napestig. Ablakunk nem volt, csak szúnyoghálónk. (Apropó szúnyog. Két hét alatt egy unott példányt láttunk lustán szálldogálni. Ennyit a maláriáról.) Volt viszont egy kis medence, ahol rögtön csobbantunk egyet a hirtelen alázuhanó sötétségben, majd nyolckor ájulásszerűen elaludtunk.

Az ősforrás, az óceán az Arenalhoz képest új ökológiai nyitány. Röpke reggeli panteista áhítat után indultunk a partra. Vamos a la playa, a víz látványa mindig elementáris élmény. Első strandunkon, a Playa Espadillán hömpölyögtek a fürdőzők, egy amerikai néni addig mutogatott az egyik fa tetejére, amíg rá nem jöttem, hogy egy szundikáló lajhárra akarja felhívni a figyelmemet. Körülöttünk óriásgyíkok jöttek-mentek, makicsaládok ugráltak, szerencsére a tartózkodóbb fajtából, nem akarták például elrabolni a hátizsákunkat.

Costa Ricán úszni többnyire lehetetlen, de borzongatóan gyönyörű, amikor a több méteres tajték leteper, beszippant, megforgat, kivet a semmibe – az érzés egyszerre idézi fel a halált és a végtelennel való egyesülést. Az óceán olyan Őselem, akivel úgy érzem, beszélgetni tudok, akihez visszatérhetek bíztatásért, tanácsért. Ad, de el is vesz, és könnyen ellenséggé válhat, mert nem hagyja magát alávetni, vagy leuralni.

Ha az óceán nem is, de a természet bosszút állt rajtunk. Ötvenes napkrém ide vagy oda, a közös lubickolást és lajhárcsodálást követően komolyan leégtünk. A sziszegős éjszaka után másnap pihenni akartunk a szálláson, ehelyett megfogadtuk a recepciós tanácsát, aki a csodás Playa Machát ajánlotta húsz percre. Csak egy kis séta, legyintett elegánsan. Életünk legdurvább túrája volt mászással, brutális emelkedőkkel, feltámadó trópusi nappal, körülöttünk nyüzsgő piros rákocskákkal. A férjem vörösre sült a póló alatt, ekkor kezdte fejlesztgetni az elméletét arról, hogy Costa Rica egy fekete lyuk, ahol elhajlik és mindenhova bejut a fény.

De tényleg csodás playa volt. Épp magamról elfeledkezve táncikáltam a dagály miatt egyre szűkülő öbölben, amikor megláttam egy tehén nagyságú pitbullt, amint felém száguld kilógó nyelvvel. Talán a csúcson kell kiszállni, futott át az agyamon a búcsúzás, de a kutya nem rám vetette magát, hanem az óceánba, és fél órán keresztül próbálta átugrálni a hullámokat. Még a gazdájával sem törődött. Úgy látszik, neki is megvolt a vízzel a maga szakrális kapcsolata.

A szállástól mindössze tizenöt perces autóútra terült el a Manuel Antonio Nemzeti Park, ami életem egyik legszebb élménye. Balzsamos illatok, bőgőmajmok, lajhárok, madarak, csodálatos strandok, lenyűgöző fák és növények – szinte már unalmas újra és újra leírnom ezt. (Talán azt még hozzátenném, csak mert sokan kérdezik: veszélyes állattal nem találkoztunk, se skorpióval, se kígyóval, se krokodillal. Tulajdonképpen hiányérzetem is volt emiatt. Eleinte még odavertük reggelente a cipőnket a földhöz, hadd szaladjon a skorpió, ha van, de hamar leszoktunk erről is.) A napot még az sem tudta elrontani, hogy a park előtt csalók hálójába kerültünk, akiket nehéz megkülönböztetni a hivatalos személyektől, mert megtévesztően hiteles azonosítókártyát hordanak. Rútul le akartak húzni a parkolással, de nem sikerült nekik, dinamikus fúziónk a férjemmel elvette a kedvüket a csalafintaságoktól.

Öt éjszakát töltöttünk az ablak nélküli hostelben, amelynek egészen az utolsó éjjelig csak a vendégszeretetét élvezhettük. Az utolsó éjszakánkon néhány kapatos amerikai éjféltájt úgy döntött, bekapcsolódik az amúgy nagyon hangulatos békakuruttyolásba. Tíz percen belül három lakó küldte el őket a jó francba, de csak a harmadik felszólítás után kegyeskedtek távozni. Ennyi amerikait egyébként eddig csak Amerikában láttam. Amikor a playák között közlekedő helyi buszra vártunk, a velünk várakozó turisták egyike annyira elképedt, hogy se háj, se hello, egyből letámadta a férjemet: „What language is that?” Erre egyébként számos Costa Ricai is kíváncsi volt, bár ők udvariasabban kérdeztek. Teljesen odavolt mindenki, amiért Közép-Európából repültünk idáig csak azért, hogy lássuk az ő kicsiny országukat.

Öt nap után átköltöztünk Puntarenasba. Az óceán arrafele megszelídült, hagyta, hogy ússzunk és ringatózzunk benne, és megfigyeljük, hogyan rákásznak a helyiek a parton. A kis kikötővárosban narancsvörös a naplemente, a nyomor viszont szembetűnőbb, mint korábban. Costa Rica feltárta sötét arcát. Miközben a lemenő nap sugarai lágyan simogatták a homlokunkat, a hullámok pedig a sziklákat nyalogatták, csontsovány cicák bóklásztak körülöttünk elhullajtott ételek után kutatva. Egy féllábú, kerekesszékes nő egy kis dollárt kunyerált a parton. Koktélozás után jókedvűen sétáltunk haza a közelítő sötétben, amikor majdnem belebotlottunk egy gyerekbe. Az utcasarkon aludt ócska takaróba csavarva, nem lehetett több tizenkét évesnél. Csak egy karnyújtásnyira van egymástól a mennyország és a pokol.

Utolsó rész következik.

Nézz a galériában képeket erről a gyönyörű országról!