Borítókép: Zöld, ráérős, bizonytalan, boldog. Nászúton voltunk Costa Ricán - beszámoló csodás fényképekkel Forrás: Puskás Tibor

Zöld, ráérős, bizonytalan, boldog. Nászúton voltunk Costa Ricán - beszámoló csodás fényképekkel

Napfelkeltés öblök, felhőkben úszó vulkánok, buja esőerdők, pálmaligetek. Édenkert járhatatlan utakkal. Ezerhangú madárország kultúra nélkül. Costa Ricát választottuk formabontó nászutunk célpontjának 2022 áprilisában, a száraz és az esős évszak határán, miközben Sanghai bezárkózott, Európában pedig már két hónapja dúlt a háború. Útibeszámoló több részben.

Miért éppen Costa Rica?

A Covid kapta helyettünk a végső döntés jogát. Eredetileg Thaiföldre vagy Indonéziába akartunk utazni, de a tesztelés nehézségei elvették a kedvünket az elefántok földjétől, Kubába pedig a repülőjegy foglalása előtt nehezítették meg a beutazást. Costa Ricát az öcsém javasolta, mert a világ legboldogabb országáról van szó – nem utolsó szempont! -, és mert „ők sosem szigorítanak”, nem kell se vízum, se teszt, se oltási igazolvány. Néhány nappal az indulás előtt a kötelező regisztrációt is eltörölték. Mintha visszahátráltunk volna a Covid előtti időkbe.

Indulás előtti lázban égve rövid kutatásokat végeztem utazási irodalom tárgykörben. Belenéztem a Robinsonba, a Candide-ba, az Útonba, A marsiba. Valahol sejtettem, hogy a környezeti csodákért cserébe a kultúrát két hétre maximálisan megvonják a szervezetemtől. Ki a civilizációból, vissza a természetbe: a férjemmel kicsit eszképista metaforákká váltunk. Még a hátizsákba gyömöszölt egy szem könyvbe is nehezemre esett belelapozni. Valamit valamiért.

Megérkezés: kaland a reptéren

Közép-Amerikát nem ajánlom akárkinek. Több okból. Kétszer kell átszállni, egyszer Európában, egyszer Panamában. Várakozással együtt 25-27 óra. Csak úgy mondom, érzelemmentesen, inkább figyelmeztetésül, mint bosszúsan. Egy-két órát röpködni, aztán elnyúlni valamelyik dél-európai tengerparton és koktélt szürcsölni két hétig: nászútkompatibilis formula. Nekünk már a kezdetek sem voltak azok. Két és fél óra repülés Párizsig, négy óra ücsörgés a terminálban, aztán tizenegy óra idegtépő unalom az óceán fölött. Hiába vannak filmek és zenék, az ülés szétnyomta a fenekemet, a mellettem ülő nő folyton aludt, ha vécére mentem, fel kellett ébreszteni. Telefonra alig néztünk, nem akartuk, hogy a külvilág hírei beszivárogjanak privát paradicsomunkba. Legalább két hétig ne. A kaja mindazonáltal finom volt, az egyenletes búgás elbágyasztott, bár aludni nem tudtam. S ha mindez nem lett volna elég, Panamában is várni kellett vagy három órát, hogy utána kerek ötven percet repüljünk a szomszédos Costa Ricáig, feleslegesnek tetszően növelve ökológiai lábnyomunkat.

Este tíz után landoltunk. Magyar időhöz képest mínusz nyolc óra, kóválygott a fejünk, a repteres kajáktól massza feszített a gyomrunkban. Szerettünk volna minél előbb a szállásra érni, de az igazi kalandok csak ezután következtek.

A netes útibeszámolók előre kiokosítottak, hogy a taxisokat jobb elkerülni. Sapienti sat. Sajnos felettébb nehéz, mert a hiénák valahogy sosem fogynak el, és valósággal a nyakadba akaszkodnak. Taxi, Sir, taxi, Madam, come, I am here! Rémülten hívtam az Ubert, az egyik kocsi csak három percre volt, jött, aztán lemondta. Ugyanez megismétlődött három másikkal. Mi az úristen van, szakadt fel bennem a kétségbeesett kérdés, a taxisok nyaggattak, este tizenegy, legalább hideg nincs. A negyedik sofőr végre lefékezett, beszálltunk, a következő lendülettel pedig ki is szálltunk, mert szegényt lekapcsolta a rendőr. Az Uber ugyanis illegális Costa Ricán.

A sofőr odasúgta nekünk, hogy tali a sarkon tíz perc múlva, utána megbírságolták. Vártunk tíz csigalassú percet, jött is az autó, majd felgyorsított és eltűnt. A rendőrautó követte. Reményvesztetten nyögtünk fel. Lehetséges, hogy meg kell adnunk magunkat a taxis lobbinak? Minden bizonnyal ők nyomták fel az Ubert a zsaruknál, kimondhatatlanul ellenszenvesek, erőszakosak, és még le is húznak. Semmi kedvünk nem volt behódolni, de a fáradtság nagy úr: éjfél táján poroszkáltunk, a sofőrünket másodszorra is elüldözték, nem sok választás maradt, ha nem akartunk a Juan Santamaria barátságos miliőjében éjszakázni.

Orrlógatva battyogtunk visszafele, de minden jó, ha a vége jó. A kocsi harmadszor is feltűnt, dudált, futottunk lélekszakadva, behajigáltuk a bőröndöket a csomagtartóba, ezúttal nem jött a rendőr. A sofőr kifogástalanul beszélt angolul, elvitt a szállásra, melynek csak neve volt, címe nem – Közép-Amerikában efféle luxus nem létezik -, s a környéken minden ablakra vaksötétség borult. Felhívta a szállásadónkat, aki útbaigazította, pikírten hozzáfűzve: ő igenis világosan megírta nekünk, hogy egy mangófa áll a háza előtt.

Félelem és reszketés a kavicsokon

Másnap délelőtt átvettük a bérelt kocsit, mely művelet az autókölcsönzőhöz való eljutástól az elindulásig hemzsegett a buktatóktól, de ezt most nem részletezem, legyen elég annyi, hogy volt benne szorongva várakozás, ingerült vita, telefonálgatás a banknak. Dél körül indultunk el az Arenal vulkánhoz. A GPS három órát írt, de az utak minőségét látva úgy véltük, több lesz belőle. S lőn. Costa Ricán több a kátyú, mint Borsodban, a tájékoztató táblák ritkásak, az útburkolati jelek lekoptak, a fekvőrendőrök alig látszanak ki a földből. A táj viszont lenyűgöző. A szerpentineken nehéz vezetni, cserébe páratlan szépségű fauna, dzsungelek, zöldellő hegyek, birkanyájak, lovak, színpompás madarak mellett vitt az utunk. Az élénk, páradús atmoszféra csurig feltöltött, legszívesebben magam is legeltem volna a burjánzó zöldet. Miközben ember és természet szimbiózisán elmélkedtem, elsuhantunk egy Skoda 120L mellett. Satufék, lefotóztuk. Gondolataink iránya azonnal megváltozott. Vajon hogy került ez a csotrogány ide a vasfüggönyön túlról? Valamiért egy nagy gödröt láttam magam előtt, amelybe belehányták a régi Skodákat, ez pedig a csodával határos módon megúszta a dögkutat. A férjemet annyira izgatta a rejtély filozófiája, hogy este Facebook-posztot csinált belőle, miközben én az ágyon reszkettem, mint a nyárfalevél, de erről majd később.

Megálltunk egy kis étteremnél, ahol ablak nyílt a dzsungelre, és bablevest ettünk. Semmiképp sem úgy kell elképzelni, mint az otthonit: olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál, laktató és nagyon finom. A tulajdonosnő rákérdezett, honnan jöttünk, majd mint aki már tudta a választ, elmesélte, hogy fiatal korában egy magyar fiúval járt, akinek az anyukája mindig azt hajtogatta: istenem, istenem. Bámulatos, hogy a magyarokkal kapcsolatos anekdoták még a Costa Ricai őserdőkben sem vesztik el mikszáthos ízüket.

Mondtam már, hogy Közép-Amerikát nem ajánlom akárkinek? Este hatkor váratlanul rázuhan a sötétség az országra, és elered a trópusi eső. Mi ekkortájt érkeztünk a La Fortuna-béli kempinghez. Azazhogy egy kietlen helyre, ahol a Sunset Inn nevű szállásnak lennie kellett volna.

"Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog." A szállodától 150 méterre balra, fehérre festett kerítés. Máig őrzöm az sms-t bizonyítékul, hogy tényleg így határozzák meg a címeket. Pokoli emelkedő tekergőzött a fekete semmibe egy fehér kerítés mögött. Mellette szakadék tátongott. Nincs fény, csak a sűrűn kopogó eső. Ez lenne az? Felhívtuk a szállást, mire megjelent egy horrorfilmből kikopírozott bácsi gyér fényű zseblámpával a kezében. Szapora spanyolsággal beszélt, hiába mondtuk, hogy nem értünk egy szót sem. Amikor belátta, hogy reménytelenek vagyunk, hajlandó volt felhívni valakit, aki tört angolsággal elmagyarázta, igen, jól látjuk, azon a meredélyen kell felmenni, oda abba a sűrűn gomolygó sötét semmibe, ott lesz a hegytetőn a Sunset Inn. A valószerűtlen név mint kárörvendő nevetés visszhangzott a fülemben.

Enyhe halálfélelem fogott el, ami egyre erősödött, ahogy zötyögtünk felfelé kavicsokon, salakon, murvákon át. Olyan sötét volt, hogy az sem látszott, hol nyílik a szakadék széle. Váratlanul feltűnt a bácsi a reflektorfényben, a férjem pedig végzetes hibát követett el: megállt. Mint kiderült, a jelenés csak azért mutogatott, mint a bolond, hogy megértesse velünk, eddig az út kismiska, a java csak most következik.

A férjem nem tudott elég lendületet venni, a kerekek kipörögtek, az autó elkezdett farolni a szakadék felé. Láttam az irreverzibilis pillanatot, ahogy mindjárt megindulunk lefelé. Maga alá gyűrt a pánik. A hatodik próbálkozás után közöltem, hogy kiszállok, a férjem is kövesse a példámat, hagyjuk az autót a francba, majd a bácsi csinál vele valamit, az se érdekel, ha a szakadékba löki, mi mindenesetre menjünk el a szállodához és fizessünk be oda, akkor is, ha kétszázezer forintba kerül. A férjem szerencsére eszénél maradt, kiállított a szakadék szélére, és mivel a testem fizikai valósága reszketve is jelezte, hol kezdődik a mélység, visszatolatott vagy tíz métert, és sivítva-recsegve átugratott a kritikus ponton.

Odafent a Péntek 13-ba tökéletesen illő képkocka fogadott - sötétben ásító faházak, szélben nyikorgó eresztékek, a bizarr bácsi, akiről kiderült, hogy maga a tulajdonos, és kedvesen mosolyogva, egy fordítóprogram segítségével tulajdonképpen azt mondta, a világon ilyen bénákat még nem látott, mint mi. Órákig képtelen voltam elaludni. Reggel úgy ébredtem, mint egy rovar, nem csodálkoztam volna, ha Gregor Samsa néz rám vissza a tükörből. Amikor azonban kibotorkáltam a házikóból, olyan látványkavalkád fogadott, hogy tátva maradt a szám. Végtelen tó, mögötte a felhőbe burkolózott Arenal, pasztellzöld növényi ornamentika, cikázó madársereg – mintha nem is a valóságban, hanem egy napsütötte romantikus mozi díszleteiben mozognék. És amikor a bácsitól megkaptuk a tojásos-babos reggelit mangólével, majd egy kis vörös cica dörgölőzött a kezemhez, akiről az otthon maradt saját jutott eszembe, éreztem, hogy minden rendben lesz itt, a lehetséges világok legjobbikában.

(Folyt köv.)

A galériában nézegess gyönyörű képeket Costa Ricáról!