Ez a cikk először az Éva magazin 2021-es téli számában jelent meg.

Nem gondoltuk volna, hogy eljön az az idő, amikor ez is teher lehet, hogy a vírushelyzet miatti tehetetlenség szorongása bekúszik a pokrócaink és a bőrünk alá. Aki nem a covidfrontvonalban harcolt, hanem csak kibekkelni szerette volna ezt a különös időszakot, annak hullámzó érzelmekkel kellett megküzdenie, az önzés miatti lelkifurdalástól a tisztaságmániás félelmen át a szélsőséges vírustagadás miatti haragig.

A nagy lezárások után, amikor már ki lehetett mozdulni, nem mindenki reagált egyformán. Volt, aki újra belevetette magát a társas életbe, és egy pillanatig sem rettent meg a visszatérő puszizkodós ölelésektől, volt, aki óvatosan és lassanként tért vissza korábbi szokásainak egy részéhez, akadt, aki új, vadabb szokásokat vett fel, de volt olyan is, aki nehezen vagy sehogyan sem bírta újra megszokni a korábbi tempót, és egyszerűen soknak találta az újrakezdődő találkozások mennyiségét és minőségét. Az introvertált emberek, akik voltaképpen titkon még örültek is annak, hogy végre annyi időt tölthetnek otthonuk biztonságában, amennyit addig talán soha, komoly sokként élték meg a visszatérést a külvilág sűrű ingerei közé.

Megvallom, hogy a vidám látszat ellenére én is a merengő, befele forduló figurák közé tartozom: megterhel a túl sok találkozás és a mindig célra tartó, azonnali eredményt követelő figyelem. Alighanem kevés nehezebb feladat van az ember, és különösen az alkotó ember számára, mint jól kiegyensúlyozni az egyedüllét és az együttlét pillanatait. A magány a sugallatokhoz kell, ahhoz, hogy meghalljuk a belső beszédet, amire nem tudtunk figyelni a külső hangzavarban; a közösség viszont nemcsak a szeretetigényről szól, de a munkában is tud segíteni, ha képesek vagyunk felhasználni az efféle impulzusokat.

ez a befogadói töltődés – a koncertlátogatás, a színház, a mozi, a múzeumi séta –, és ilyen volt a híres kávéházi íróság is, amikor az igazi profiknak a nagy zsongásból is sikerült kihallaniuk a múzsa szavát. A legtöbben azonban igényelték a teljes (legfeljebb ha egyetlen társsal megosztható) egyedüllétet – Rainer Maria Rilke jut eszembe, aki hosszú, terméketlen depresszió után egy svájci erőd magányában írta meg váratlan és viharos ihletrohamokban, életművének legeslegfontosabb verseit.

Anyáknak ritkán adatik meg ilyen zavartalan írói helyzet – pedig a Virginia Woolf-féle „saját szoba” minden nő álma, nemcsak az alkotóké. Az én gyermekeim már majdnem felnőttek, úgyhogy újra felsejlő szabadságom boldog tudatában a vírus előtt gyakran mondogattam, hogy – miután több mint másfél évtizedet derekasan végigküzdöttem az anyaság és a munka párhuzamos lövészárkaiban – most már, megfáradt veteránként, tényleg ki kellene vennem egy évet a kifelé irányuló munkából.

És nem is az Ízek, imák, szerelmek című film egzotikus helyszínkavalkádja és luxus-önfelfedezése járt a fejemben, hanem csak egy „sabbatical”, vagyis szabad kutatóév (ahogy az egyetemeken nevezik). Egy olyan elcsitulós időszak, amikor nem kell állandóan ide-oda rohangálnom és határidőkre dolgoznom, hanem végre a magam tempójában írhatok, a kudarcokat is bátran megélve, és elsőre feleslegesnek látszó kitérőket is bejárva – hiszen ezek nélkül a kockázatvállalások nélkül nem tud megújulni az ember, és ha kiégni nem is fog, kreativitása előbb-utóbb óhatatlanul lecsökken. Fogalmam sem volt, hogy a kívánságom ilyen formában teljesül majd, hogy velem együtt a világ is „kivesz egy évet”.

Egy évig valóban nem kellett (vagy csak virtuálisan) forgolódnom a világban, viszont a családdal töltött, eddig sem kevés idő gyakorlatilag napi huszonnégy órára nőtt. Mi ketten a férjemmel, a két szabadúszó író, mindig is itthon, vagyis közös munkahelyen (és mindvégig munkakapcsolatban) dolgoztunk a harminc együtt töltött évünk alatt, úgyhogy nem volt éppen szokatlan dolog a folyamatos együttlét, de eddig azért tagolta valamelyest az életet a gyerekek iskolanapja, és a rövid, egynapos vagy pár napos külön munkautak – ezek segítettek élményeket gyűjteni, és abban is, hogy ne menjünk egymás agyára, ha éppen feszültek vagyunk attól, hogy nem sikerül valamit a kitűzött időre megírni (bizony, úgy járkálunk ilyenkor le-fel a lakásban, olyan néma haraggal kerülgetjük egymást, mint a ketrecbe zárt vadak.)

A külföldi szakmai utazások megszűntek, mert minden online megy (remek nemzetközi írókonferenciákon veszünk részt úgy, hogy csak beszélő fejeket látunk hús-vér emberek helyett), a belföldi utakra pedig mostanában szinte kizárólag együtt megyünk, úgyhogy újra kellett tervezni a feltöltődési lehetőségeinket.

Először is megegyeztünk, hogy amikor csak lehet, sétálunk. Naponta, akár többször is.

Ha az ember úgy jár az utcán, ahogy egy kíváncsi kisgyerek, ha nem siet és nem akar eljutni sehova, akkor végre csendben rácsodálkozhat mindenre – az árnyékokra, a vadvirágokra, a kéreg mintázatára, a talált madártoll szerkezetére. El kell fújni a szorongást, mint a pitypang pelyhét, észre kell venni, ahogy minden kilégzéskor kiröppenünk magunkból.

Írtam egyszer egy dalszöveget Marozsán Erikának, akkor tanultam meg újra ezt a gyakorlatot, amit igazából minden gyerek ismer: „Jó, hogy itt vagy most / kedvem pitypangos / mindjárt ráfújok / szerteszáll, / táncol, ellebben / meg nem áll / így száll minden szét / fújj rá! // Pitypangfelhőben / lassan felnőttem / annyi perc elszállt / nem baj! // Táncol, ellebben / könnyű raj / jó, hogy lélegzem / nincs baj...”

Azoknak a hozzám hasonló csodabogaraknak, akik legszívesebben ki se mozdulnának a házból, mert úgy megszokták a négy fal biztonságát, mindenképpen sétakúrát javaslok először, nem pedig társaságban fürdőzést. Ha egyszerre túl sokan vesznek minket körül, akkor befele nem tudunk figyelni, de azt a fajta kifele figyelést is elveszítjük, ami az életet az elviselhetőségen túl örömtelivé teszi, ami megengedi, hogy átéljük a nagy egybeolvadást a látott természeti és épített világgal.

Ha kiröppenünk testünk zárt teréből, nézés és légzés által, akkor akár még a vidám dúdoláshoz is kedvünk támadhat a séta ritmusára – nekem legalábbis ihletet ad a felhők és a fák látványa. Az alábbi verset nem egy utazás inspirálta, hanem egy budaörsi séta alkonytájt, az autópálya bevezető szakaszától egyetlen utcányira. Ketten sétáltunk a férjemmel a gyermeki felfedezésvágyat és a szerelmes andalgást kombinálva, csokrot szedtem a kaszálatlan árokszélről, hosszan néztük egy garázs bíborpirosra festett oldalát, beszívtuk az illatokat, élveztük, hogy ég van felettünk, és foghatjuk egymás kezét.

A nyár elmúlt, az érzés, amit a dalocskámba zártam, megmaradt: „Ott, ahol élsz, ott láss csodát. / Egy cefreszagú almafát. / Vadmurok ernyőjén a foltot. / Egy piros falat, mikor boldog. / Hullott szilvákat, pocsolyákat. / Ahogy a vad nyár mindent áthat. / A napunk úgyis lemegy egyszer. / De addig: fogd, és ne ereszd el.”

Zártabb térben is jó volt lenni, a kicsi kertünkben nyaralva kitűnő szolgálatot tett egy hosszú gumimedence és a napelemes lámpák, vettem egy piros padot is, meg puha párnákat, őszig ott ültünk kint és megírtunk két könyvet az egymás mellé tolt napágyakon, ahogy hűlt a levegő, bekuckóztunk a pokrócainkba, és könyv helyett az írásba merültünk el, egymás közelségének örülve, de alig szólva a másikhoz – így egyszerre lehettünk együtt és külön, írásainkba és takaróinkba burkolózva a szoba négy fala helyett. Ősz közeledtével sétálva folytattuk az írást, fejben.

Azóta tudom, hogy az ilyen csendes, egymást nem zavaró, együtt lépő együttlét a legjobb gyógyszer mind a szorongás, mind pedig az esetleg még depresszióig is elfajuló bekuckózhatnék ellen.

Az erről írt verssel búcsúzom. Tudom, hogy sokan értik, sőt, mindenki érti, aki képes ellazulva sétálni utcán, erdőben vagy bárhol. „Talán a fények. Talán a felhők. / Talán a kék köd. Talán az erdők. // Talán a pára. Talán a béke. / Talán eljutni ából a bébe. // Talán a zöldek. Talán csak egy pad. / Talán ha mással, mikor magad vagy. // Talán barátok. Talán a pár szó. / Talán – na látod! Talán akár: jó.”

Mi így küzdünk meg a szorongással - főszerkesztőnk és kollégáink saját módszereit a Galériában olvashatod!