Pár képre ma is emlékszem: állok a Sörgyár sarkán, vagy egy autóban ülök, villog az előttünk haladó irányjelzője – találomra kiemelt, jelentéktelen pillanatok, amelyeket az érzelmi telítettség határhelyzete tett mégis fényessé: ott a sarkon azon gondolkoztam, hogy ősztől iskolás leszek, az autó irányjelzője pedig az első budapesti városnézésem örömét lüktette éppen.

Egy akkori versem egy szál ibolyáról szólt: „nem téptem le, lerajzoltam” – a szöveg ma is megvan, de hol van már a negyven évvel ezelőtti virág? Ars longa, vita brevis, tanultam az iskolában – minden vers érzelmileg telített, rögzített pillanatok gyűjteménye, és a szöveg magában hordozza azt is, aki írta. A ritmusban ott ver a szíve, a dallamban meghalljuk a lélegzetvételét, a leírás pontossága által rajtunk át néz a szeme.

Ha nem is tudja garantálni, hogy örökre érvényes vagy örökre fennmarad, amit megmutat, de arra biztosan képes, hogy legalább a szöveg terén belül elhárítsa a múlást – és minél jobb a vers, annál inkább. Mi, olvasók belépünk ebbe a túlvilág-ragyogású térbe és belakjuk magunknak, legyen az egy esti szoba vagy egy hajnali erdő. Minél több jó verset olvasunk – vagy írunk –, annál több örök pillanatunk van.

Tele van a fejem ilyen telített helyzetekkel és időtlen helyszínekkel, Arany János esti parasztudvarától József Attila külvárosi éjén és Áprily tavaszi völgyén át Nemes Nagy Ágnes déli Balaton-partjáig. Amikor az ember felidéz egy verset, voltaképp meditál: először az emlékezetét edzi, aztán a teljes belefeledkezés képességét gyakorolja, vagy továbbképzeli a szövegteret. A mindfulness, a tudatos jelenlét működtetése könnyebb annak, aki előtte már verseken gyakorolt, hiszen így megtanult elvonatkoztatni a múlástól, képes szívvel-lélekkel, teljes elméjével a jelenre figyelni. Az örök pillanat ragyogására.

A megragadásnak van egy nélkülözhetetlen ellentéte: az elengedés. Életem delén túl egyre jobban foglalkoztat ez – hiszen tudom, hogy a lét csak a fenyegető halál sötétjétől lesz ilyen fényes, és a rögzítésnek, a megörökítésnek se lenne igazi tétje, ha nem az elmúlás, az elfelejtés ellenében történne. A változás, a múlás mozgatja a világot – átjár rajtunk, akár a szél, a fény. A váltakozás állandósága különös biztonságérzetet ad a jégbe fagyott állóképekkel szemben – a kaland ízét kínálja unalom helyett. Varietas delectat, mondták latin órán – és igen, gyönyörködtet a változatosság: soha nem érjük be ugyanazzal, gyűjtjük az élvezeteket, a javakat, az élményeket, az emlékeket. Minél idősebbek vagyunk, annál több tárgyunk van, annál többfélét éltünk már át – és kíváncsi mohóságunkban még mindig nem bírjuk abbahagyni.

Egy újabb latin szállóige szerint minél több pénzünk van, annál jobban szeretjük a pénzt. A saját életemre ezt úgy fordítom le, hogy minél több tárgyam van, annál jobban ragaszkodom a tárgyakhoz. Részemről ez ráadásul nemcsak a most már valóban megszámlálhatatlan mennyiségű könyv, füzet, íróeszköz, sok évfolyamnyi régi folyóirat felgyülemlését jelenti a házban (pincétől padlásig minden csupa könyv), hanem a megszállottan gyűjtögetett nőies dolgokat is, a kozmetikumok, körömlakkok, színes bizsuk, cipők, kabátok, illatszerek, ruhák áhítatos szeretettel és nem kevés utánajárással összeválogatott garmadáját, valamint tömérdek színes terítő, gyertya, ágynemű, díszhuzat, pohár és tányér, edény, konyhai és fürdőszobai eszköz és ilyen-olyan apróság, kavics, fadarab, emléktárgy és művészi ajándék sokaságát – nem is beszélve a fűszer- és növénygyűjteményemről és az alig használt, de „legyen, ha kell majd” alapon megvásárolt kerti játékszerek, fényfüzérek, sportszerek, kerékpáralkatrészek, sátrak, kerti- kemping- és strand-alkalmatosságok tömkelegéről.

A tárgyaim közül egyik sem képvisel valódi anyagi értéket, csak az érzelmi telítettségük fontos, de mivel húsz éve gyűjtögetek, és az évek során (az óhatatlanul kinőtt gyerekruhákon és játékokon kívül) szinte semmit sem bírtam kidobni vagy elajándékozni, a napjaim egy része azzal telik, hogy innen oda pakolgatom, csinosabbnál csinosabb dobozokba (újra)szortírozom, szobák és emeletek közt hurcolászom az emlékekkel telített tárgyaimat, miközben egy részüket alig vagy soha nem használom. Többnyire abból áll az örömöm, hogy elképzelem őket használat közben. Képzelődésben bajnok vagyok, fejben többször körbebicikliztem a Velencei-tavat, vad erdőkben kempingeztem, izgalmas tematikus kerti partikat adtam, negyvenféle asztalt terítettem meg évszakok szerinti gazdag lakomákhoz, több ezer ruha- és ékszerkombinációt raktam már össze, elkészítettem az összes egzotikus receptet, és minden gyönyörűséges üres füzetet teleírtam. Jöhet nekem Marie Kondo az agyafúrtan egyszerű, lomtalanításra biztató beugratós kérdésével – azt válaszolnám úgyis: dehogy szabadulok meg tőlük, hiszen igenis örömöt szerez nekem minden tárgy, még ha csak gondolatban is.

Mégsem vagyok maradéktalanul elégedett: hisz megtelt a ház, a felgyülemlett tárgyak folyamatosan szétbogárzanak és rendetlenséggel fenyegetnek – amit reggel elrendezek, leomlik estére, és ha nem vigyázok, mindent belep a por. Nesze neked gyönyörködtető változás! A megnyugtató rend helyett a rendetlenség rémének izgalma vár rám. Kire marad ez a sok tárgy, ki tudja majd a történetüket, ki éli újra, amit én? Gyerekkoromban olvasás közben vagy egy kertben ábrándozva tárgyak nélkül is ugyanígy átélhettem minden képzelt kalandot, pont így megfényesített a fantázia időtlenségének öröme. Vagy, hogy visszatérjek a versekhez: amikor még csak pár Weörest tudtam fejből, az sem volt kevésbé jó, mint egész versesköteteket tanulni meg.

Azért lettem költő, mert meg akartam állítani az időt – ám a kétségbeesett ragaszkodás a sokféleséghez és a széphez lehetetlenné teszi az elengedést. Kiskoromban egyetlen babám volt, azzal is remekül tudtam játszani. Kamaszként pár polcnyi könyvem volt csak, mégis többet olvastam. Kollégista és fiatal házas koromban tárgyak nélkül is le tudtam foglalni magam. Kisgyerekes anyaként a játszás maga fontosabb volt, mint a játékszer. Igen, meg akarom állítani az időt, de nem a versben, hanem a nagy szabad nyárban, a vakációs, időtlen örömben, amikor csak sétálok az erdőben vagy fekszem a vízparton, nézem a lombokat felettem, és nem gondolok semmire. Ez a legszebb vers: a látvány maga, az elengedettség nyugalmas tágasságával bevilágítva. Az idő nem áll meg – egyszerűen nem számít. Nem törődöm vele, tehát nincs. Nem is kell megörökíteni: hiszen engem emel át az öröklétbe.

Eszembe jutnak az elengedés szövegei, a zen-buddhista japán halálversek. Aki ilyet írt, egész életében arra készült, hogy a halál közelében megírhassa a végső, az egyetlen, az igazi búcsút, a nagy elengedést. Nemrég halt meg egy idős ismerősöm, a költő Nagyné Gyánó Ágota. Egész életében írt, de van egy szövege, amit csak a hagyatékban talált meg a fia – ez pedig egy hiánytalanul tökéletes halálvers. Mi, nők, akiknek annyira fontosak a szeretetkapcsolatok és a minket körülvevő tárgyak, ruhák izgalma-öröme, mélyen értjük, hogy milyen nehéz lehetett számára az elszakadás: a végső, tudatos lemondás a szeretetről és a szépségről. Mégis letette a pontot a végén. Ez a legnagyobb bátorság, a legigazibb hősiesség: kiszakítani magunkat az időből. Bárcsak mi is képesek lehetnénk majd erre az utolsó, legnagyobb szembenézésre, ha majd üt az óránk, és átlépünk az éjféli sötéten az időtlenségbe.

És ezt olvastad már? 10 várakozás, amit ideje elengedned: