A klasszikus férfiképhez hozzá is tartozott a sikeres életpálya, amihez a nők csak a hátországot adták. Jó példa erre Szabó Lőrinc, aki híres-hírhedt versében (Semmiért egészen) azt követelte a nőktől (feleségtől és szeretőtől egyaránt), hogy hallgatag engedelmességgel, önfeláldozó alázattal simuljanak bele az életébe – ebben is hűen követi a nagy klasszikusokat, Aranytól Adyig, akik mind mosolygó, puha, vigasztaló, gyógyító jelenlétet vártak asszonyaiktól.

Igen ám, de közben Szabó Lőrinc is mindent egészen odaadott magából – csak nem egy családot, hanem egy életművet szolgált. Úgy is mondhatnánk, hogy halála után szabadult fel csak a munkája rabságából, és csak ekkor, halott klasszikusként kapott vissza valamit abból, amit adott: hogy ettől kezdve az életműve szolgálta őt, vagyis már csak a nevét. Ez az élethossznyi szolgálat alázatot követel, de öntudatot is: aki nyomot akar hagyni, az nem lehet odaadóan puha és vigasztaló, annak keménynek és kíméletlennek is kell lennie: az a feladata, hogy szembesítse az embereket a világ igazságával és hazugságaival, tehát ő maga nem gügyöghet és nem hazudhat. Az ilyen munkamániás ember nem tud pihenni és kikapcsolni soha, amíg mások nyaralnak, addig ő reggeltől estig szakmai figyelemmel olvas és hevesen koncentrálva ír. Hogy egy másik klasszikust is megidézzek: Babits Mihály nyári fényképein például azt látjuk, hogy a függőágyban is dolgozik, és a piknik-pokrócán sem napozva heverészik, hanem ehelyett a földre tett hatalmas masinán gépel. A fotográfusa szinte mindig a felesége volt, maga is publikáló író, aki szorgalmasan dokumentálta a nagy ember életét. (Külön írást érdemelne az, hogy milyen ritka eset, amikor fordítva történik a dolog, és a férj áll a feleség életművének szolgálatába…)

Hogyan lehetne akkor az anya közben eléggé önző ahhoz, hogy olyan elszántan és célratörően dolgozzon, mint az említett férfi alkotók, akik a munkájukat és az érvényesülésért való küzdelmet tekintették életük céljának és értelmének, és ehhez örök idők óta társadalmi megerősítést is kapnak?

Világéletemben anya akartam lenni, és mindig is itthonról dolgoztam. Korábban ez előny volt, de mióta gyerekeim vannak, viccesen azt szoktam mondani: főállású anya vagyok öt plusz állással (könyvet írok, fordítok, szerkesztek, előadásokat írok, előadásokat tartok). Mindegyik munka kreativitást igényel, egymást érik és egymásba folynak, éjjel-nappal. Korábban csak a hozzám hasonló szabadúszók tudták csak igazán, hogy miről beszélek, amikor a munka-magánélet egyensúly felborulását emlegettem, az elmúlt évben azonban a lezárások következtében rengetegen megtapasztalhatták ezt a létállapotot. Megszokottá vált mindenkinek a gyerekeik mellől neten bejelentkező anyák és apák látványa, az ezzel járó komikus epizódokkal együtt (a politikai adásba betotyogó csecsemő és a riadtan utánvetődő édesanya egyenesen világhíressé tette a BBC-nek dolgozó apát és családját). Elég belegondolni abba, hogy mi lenne, ha ez az állapot nem egy, hanem mondjuk tizennyolc éve tartana mindenkinél, mint nálunk, és világos lesz, hogy miért mondom erről, hogy ez az élet, minden kényelme és kétségtelen szépsége ellenére roppant stresszes tud lenni. Ki tud másra figyelni egy édes vagy egy morcos gyerek mellett, aki tőlünk várja a megoldást mindenre? Így már értelmet nyer az, amit az előző bekezdésben kérdeztem arról, hogy hiányoljuk-e munkaidőben a gyermekeinket.

Aki igen, annak meg kellene teremteni ezt a lehetőséget – nagyon jó, hogy egyes országokban az apák is elmehetnek születés utáni szabadságra, hogy megélhessék ők is kisbabás korszak élményeit. Én mindig vágytam rá, hogy anya legyek, és nagyon nagy örömöt találtam a gyermekeimben, de egy pillanatig sem akartam feladni, és nem is adtam fel közben a munkám. Sokszor szoptatás közben korrektúráztam, az éjjeli etetések utáni csendben ültem le írni, máskor úgy írtam a füzetembe, hogy közben apránként toltam a babakocsit, írtam mosogatás közben és játszóházban, sőt, fordítottam Shakespeare-szonettet a rendszeres esti népdaléneklés közben – ez mellesleg életem egyik legnehezebben megoldható feladata volt, később rájöttem, hogy egy idő után dúdolni is elég, és közben lehet dolgozni a sötétben a laptopon (máskülönben úgy aludtam volna el mellettük én is, mint a mormota, holott égetően szükségem volt az éjjeleimre. Tizenpár évvel később már hörgő metál és vad gitárjáték szólt a másik szobából, miközben Shakespeare-t fordítottam…) Dolgoztam én mindenhol – azt is meg kell említenem itt, hogy én voltam az, aki még a szülőszobába is jegyzetfüzetet vitt... (Naivság volt, na. Az ember vagy szül, vagy ír.) Nagy segítség volt számomra, hogy a férjem is író, és ő is itthon dolgozott mindig, de a nagymamák odaadó segítsége nélkül bizony kiestem volna a szakmámból, és nem tudtam volna letenni az asztalra, amit szerettem volna. Ők segítettek hozzá, hogy néha lelkifurdalás és megszakítás nélkül adhassam át magam a munkámnak, és teljes szívemből, teljes erőmből, a legjobb tudásom szerint dolgozhassam.

Varga Katalin (költő, a Gőgös Gúnár írója, és négygyermekes édesanya) gyönyörű verse jár mindig a fejemben szakma és anyaság feszültségéről: minden anya ismeri az érzést. Még ma is elhajítok mindent, ha az immár tizenéves fiaim életét megkönnyíthetem, és ez a mániákus gondoskodás rendesen felszabdalja a mindennapjaimat – úgy látszik, ezzel kompenzálom, hogy már nem tartanak annyira igényt a társaságomra. Amíg kicsik voltak, másképpen volt szép és nehéz. Akkor még teljes figyelmet követeltek maguknak – és ha elmulasztottam, baj lett. Soha nem felejtem el, amikor a doktori disszertációm írása közben elmerülhettem egy problémában, és a mellettünk (a férjem is ott dolgozott közben) játszó kétéves trükkösen felmászott az asztalra, elcsente a jó magasra tett ollót – és nyissz, elvágta a laptopom átalakítójának kábelét! „Hogy ne dolgozz!” adta meg a magyarázatot. Még szerencse, hogy nem volt áram alatt – de én soha többé nem vettem le a szemem a fiamról, ha velem volt.

Szabó Lőrincnek egyetlen délutánnyi gyerekvigyázás viharos élménye elég volt, hogy megírja a Lóci óriás lesz című híres versét, ollóstól, mindenestől. Még a gyerekben is irodalmi alapanyagot látott, önzően felhasználta a munkájához – de pont azért, mert előtte a fia kiharcolta magának, hogy odafigyeljen rá. Oda kell figyelnünk a gyermekeinkre. Egy alkotó ember, különösen egy alanyi költő, nem is tehet másképp, hiszen minden pillanatban a tehetségének tartozik elszámolással. Felhasznál, elhasznál, elvesz, hogy adhasson. Az író anyák is ezt teszik, Szendrey Júliától Várnai Zsenin át Tóth Krisztináig – kérdés, hogy ugyanoda pozicionálják-e őket ezekkel a témákkal, mint az író apákat. Én úgy oldottam meg végül munka és gyerek feszültségét, azt, hogy ők is minden pillanatban ott voltak az írói-fordítói műhelyben, hogy főleg gyerekkönyvek fordítását vállaltam, ezeket aztán felolvasás ürügyén fordítottam le az ő aktív közreműködésükkel. Azzal, hogy segítettek, megértették, mit csinálok, és így mindenkinek jó volt. Megtanultuk tisztelni egymás képességeit és határait, és így kölcsönösen és családilag simultunk bele egymás életébe. Ez a gyümölcsöző együttműködés pedig enyhíti mind a szeretetvágy, mind pedig a lelkifurdalás hevességét. Immár nem kell senkinek a boldogságát feláldozni. És ezzel egyszerre értelmet kap és erővé válik az önzés.

Anyának lenni nem mindig fenékig tejfel. Galériánkban mutatjuk, mennyire nem: