Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Egy időben játszottunk is ilyet, vízcsepp, mondtátok például, és én rávágtam pár lehetséges, vízcsepp okozta katasztrófát, és persze nevettem én is, mert tudom, hogy az ilyen vészbanyaságnak nincs köze az anyasághoz, az anyának az a feladata, hogy minden körülmények között reményt, erőt, bizalmat, menedéket nyújtson a gyermekének, egész életen át és még utána is, mert egy jó anya hatása generációkon át is érezhető.

Azzal szoktam ilyenkor vigasztalni magam, hogy azért olvasok el minden rosszat, hogy el tudjam kerülni a bajt – és persze meg kellett tanítanom nektek is, hogy mi veszélyes és mi nem. Talán ennyi óvatosság még elnézhető. A ráadással van a baj, illetve a generált rettegés továbbadásával: azzal, ha szivacsként minden bajt és szenvedést beszívok, de sehogyan sem tudom kisírni (vagy kiírni) magamból, és csak viszem, cipelem, elmében és szívben, és egyre nehezebb, és akkor elkezdem belétek csepegtetni a rosszat, mert akarja, nem akarja: az ember a traumáit, és egyben a világ agresszióját és sötétségét valahogy, valakinek, mindig továbbadja.

Pedig mennyire kíméltelek benneteket: tévét soha nem nézünk, híradót rádióban sem hallgatunk, a filmeket mindig alaposan megválogattuk (ebben persze a korkülönbség miatt általában a nagyobb járt jobban), és egyedül könyvek és beszélgetések segítségével tájékozódtatok a világról, és közvetve az interneten keresztül is, ahol több forrásból igyekeztünk ellenőrizni mindent, mielőtt elmondtuk volna nektek. Ez persze most már másképpen van, a híreket, ha akarjátok, elolvashatjátok magatok is a neten, megbeszélünk mindent úgyis utána, mert szeretünk beszélgetni. Jó veletek lenni, ezért is viszünk benneteket oda, ahová mi megyünk, kiállításra, színházba, társaságba, és ha mód van rá, más városokba és országokba is – azt szeretnénk, ha magatok tudnátok eldönteni, kik vagytok és hogyan szeretnétek élni, nem kész sémákat fogadnátok el gondolkodás nélkül – még ha azokat mi teljes meggyőződéssel, szívből szeretnénk is továbbadni nektek.

Ezért hallgatunk sokféle izgalmas zenét, ezért helyezzük a kezetek ügyébe a magyar lapok mellett a National Geographicot és a New Yorkert (örömmel látom, hogy olvassátok), ezért vettem szintetizátort és gitárt (érdemes volt, nem sokáig hevert kihasználatlanul), ezért éltek könyvek és képek és művészeti albumok között. Egyedül a regényolvasás szokásának folyamatosságához ragaszkodtunk a kiskamaszkor idején is, amikor szívesebben nyúltatok volna rövidebb szövegekhez, és igyekeztünk a társadalomtudományok felé is utat nyitni nektek, mert az elmélyült, figyelmes olvasás: élet, lelkierő, szellemi egészség. A szövegértelmezés és a forráskritika, a sokfelől tájékozódás és az összehasonlító elemzés alapvető kötelességünk. A tudomány és az irodalom segít megérteni az emberi viselkedést, hozzásegít, hogy empátiával közelítsünk azok felé is, akik első pillantásra nagyon másnak tűnnek, mint mi.

Nyilván ha színészek lennénk, akkor a gesztusok és a hangsúlyok fontosságát tudnánk megtanítani, ha zenészek, akkor a muzsika közösségét, ha sportolók, akkor a versenyszellem mellett a világ sportolóinak sokféleségét, ha pedig festők, akkor a látást – de mi írók vagyunk, ezért az anyanyelv izgalmát tudjuk nektek megmutatni, és az irodalom egyetemességét.

Sokat meséltünk róla, hogy én is, édesapátok is többnyelvű vidéken nevelkedtünk gyerekkorunkban, és szerencsére volt módunk megtanulni, hogy a nyelvek és a hagyományok különbözősége nem jelenti azt, hogy a más nyelvű és más szokású ember ne hasonlíthatna hozzánk minden egyébben. Attól csak többek leszünk, ha megtanuljuk a másik ember nyelvét, de az is izgalmas feladat, ha a másik identitását tiszteletben tartva bevezetjük őt a magunk nyelvébe és hagyományaiba, hiszen így egyszerre az ő szemével, kívülről látunk rá az életünkre, és észrevesszük benne a csodát és a csapdát egyaránt. Ti is úgy nevelkedtetek, hogy folyamatosan idegen szót is hallottatok magatok körül, próbáltuk átadni nektek a nyelvek dallamának a varázsát és a különféleség izgalmát. Soha nem unatkozik az, aki szeret fordítani, aki szívesen gondolkodik el a nyelvek struktúráján és filozófiáján, a jelentésrétegek sokféleségén. Hát még, aki a népek hitvilágára és irodalmára is kíváncsi! Neki aztán élethosszig van mit tanulnia.

Hogy mi köze van mindennek az én vészbanyáskodásomhoz? Hát az, hogy pont ti voltatok azok, akik felhívtátok a figyelmemet arra, hogy érdemes tükörbe nézve szembesülnöm a saját arcomra kiülő konstans aggodalommal, a leselkedő rossztól való félelem csúnyaságával. Ti ébresztettetek rá arra, amire már a nyelv, a puszta szóalak alapján rájöhettem volna: hogy a félelem elcsúfít, öregít, időnek előtte aggá torzít. Felemészt és törődötté tesz a sok törődés, pedig nem segítek vele senkinek, csak magam pusztulok bele.

Megtanultam a leckét: csak azért is belemosolygok a tükörbe. Hisz ti már szerető elnézéssel mosolyogtok rajtam, mert a félelmeiteket legyőzve szembenéztek az ismeretlennel. Meg akarjátok ismerni, hogy megértsétek. Mindenben meg akarjátok találni és tartani a jót. Boldog vagyok, mert sikerült, amire vágytam: egy szorongató és szorongó világban ti szabad emberek lettetek, és ez engem is felszabadít.