Egy álommal kezdődött, amiből kiáltással ébredtem. Álmomban egy játszótéren jártam, és egy kis homokozó mellett elsétálva felfigyeltem egy férfira, aki a homokozó másik oldalán épp rám nézett. Egy másodperc töredéke, amíg a vadász és az őz egy pillanatra dermedten egymás szemébe néz, majd nekiiramodnak: utána, előle. Tulajdonképpen csak a nekiiramodás előtti pillanatig tartott az álom, mégis tudtam, mit akar az álombéli férfi: azt.

Onnantól belém költözött a rettegés, nappal is. A kilencvenes évek elejét írtuk, akkortájt lehetett hallani, olvasni pár ilyen hírt: szatír a lakótelepen. Erőszakos férfi, magányos lányok, nők. Parkban. Liftben. Egyetemen.

Pedig nem igazán volt valódi okom félni. Nem mászkáltam necces helyeken, nem kerültem veszélyes helyzetbe. Nem történt meg velem az, amitől rettegtem. (Hacsak hipnózisban ki nem derül, hogy mégis, csak nagyon mélyre temettem az emléket.)

Azóta persze tudom, hogy nem kell ahhoz kifejezetten veszélyesnek tűnő helyzet, hogy megtörténjen. Lehet az egy ismerős is. Lehet először kedves is. Történhet bárhol. Fényes nappal. Strandon. Buliban. Lépcsőházban. (Ez a novella nagy hatással volt rám.)

De vajon miért érintett ennyire érzékenyen ez a téma? Túlféltettek a szüleim, és aztán magam is túlságosan átvettem a féltésüket? Valójában vágytam eljátszadozni szexuális témájú gondolatokkal, de csak ebben a formában engedtem meg magamnak? Sokáig nem értettem. Aztán pár éve hallottam a transzgenerációs traumákról. És eszembe jutott, hogy a nagymamáim 17 és 19 évesek voltak '45-ben, amikor bejöttek az oroszok. Mesélték, hogyan bújtatták őket. Úgy tudom, nem esett bántódásuk. De vajon mindent tudok? Elmesélték volna nekem, ha történt volna valami? Már nem fogom megtudni. A félelmüket viszont mintha a csontjaimban hordoznám tovább.

(A transzgenerációs elmélet szakértője, Orvos-Tóth Noémi volt a legutóbbi Éva Psziché Est egyik résztvevője. Már megvannak a Psziché Est őszi időpontjai hasonlóan remek előadókkal, nézd meg!)

Hatodik érzékem volt az ilyen történetekre, könyvben, filmben, életben. Meg is találtak. Egy idő után viszont elkezdtem azon dolgozni, hogy legyőzzem az ok nélküli félelmet. És amikor a büntetőjog államvizsgán a nemi erkölcs elleni bűncselekményeket húztam, és higgadtan ötösre vizsgáztam belőlük, tudtam, hogy lezárhatom az irracionális rettegés korszakát.

Ma óvatos vagyok, de már nem szorongok. Barátnős színházból hazafelé jövet írok a férjemnek, amikor leszállok a troliról. És hátranézek az utcán, ki van mögöttem.

Lányom van. A félelemkezelés új fejezete nyílik számomra vele kapcsolatban. Most még kicsi, de meg kell tanítanom vigyázni magára. És aztán bíznom kell benne, hogy tud vigyázni magára. Mindenesetre a földszinten lakunk, hogy ne kelljen liftbe szállnia. Biztos, ami biztos.

Felkavaró filmek a témában: