Az oxitocin hormonról elég sokat tudunk. Orgazmuskor, szülés közben és szoptatás alatt is oxitocin termelődik a szervezetben, ami amellett, hogy mindhárom esetben méhösszehúzódásokat okoz, erősíti a bizalmat és a kötődést, és csökkenti a fájdalmat. Hát nem csodálatosan ki van találva? Némely kutatás azonban arra is rávilágított, hogy az oxitocinnak a félelemhez is lehet köze – így hát a szeretetnek és a félelemnek is egymáshoz.

Már a 2010-es évek elején születtek olyan kutatások, amelyekben kimutatták, hogy az oxitocin a felelős azért, hogy bizonyos traumatikus élmények egy életre rögzüljenek. Sőt, az oxitocin nemcsak arra tesz képessé, hogy mindig emlékezzünk az átélt stresszre, de a jövőben várható stresszes szituációval kapcsolatos félelmeket és szorongásokat is felerősítheti. Az oxitocin ugyanis akcióba lendít egy olyan molekulát, amely a félelem érzéséért felelős, és még órákkal a stresszes helyzet után is aktív. Hm, ez eléggé elgondolkodtató az oxitocin külső adagolásával kapcsolatban. De most térjünk vissza a félelem és a szeretet/szerelem kapcsolatához.

Minél nagyobb részét hárítjuk a saját lényünknek, annál kevésbé leszünk kitéve annak, hogy megéljük az olyan érzéseket, mint a félelem vagy a szeretet. Az érzelmek tagadása végül az érzelmek elnyomásává (apátiává) fajul, az érzelmek vállalása, vagyis a sebezhetőség pedig empátiához vezet, és ez felveti a kérdést:

Így függ össze a személyiségtípusunk azzal, hogy hárítjuk-e az érzelmeket, vagy merjük megélni őket:

Az érzelmeik távolítására/elnyomására hajlamos emberek jellemzően analizálók és kontrollálók.

A sebezhetőséget vállaló emberek pedig kezdeményezők és támogatók.

Mindannyian sebezhetőnek születünk. Aztán ahogyan megtapasztaljuk a fájdalmat, elkezdjük kevésbé hasznosnak látni a sebezhetőséget, és értékesebbnek látni azt a képességet, hogy a fájdalom kockázatával járó érzéseket hibernáljuk.

Fontos különbséget tenni távolítás és elnyomás között. Az érzelmek távolítása egy vágy vagy impulzus tudatos kezelése. Az elnyomás viszont már nem tudatos. Két esetben rögzül az elnyomás mint az érzelmek kezelésének mechanizmusa. Az egyik, ha ismételten hárítunk egy vágyat vagy egy érzést, és rögzül ez a séma. A másik, ha valamilyen traumatikus eseményt élünk át. Az elnyomás azért nehéz ügy, mert nem látunk rá a tudatos énünkkel a saját viselkedésünkre. Csináljuk, anélkül, hogy tudnánk, hogy csináljuk. Mindez csak a másokhoz való kapcsolódásainkon keresztül érezteti a hatását – ha egyáltalán észrevesszük. Esetleg nem is értjük a másikkal való konfliktusainkat.

Ha nem is vesszük észre a hárítást és az elnyomást, azt azért tudatosíthatjuk magunkban, hogy mindig van esélyünk a sebezhetőséget választani: vagyis azt a nyitottságot, tulajdonképpen bátorságot, ami együtt jár a sérülés kockázatával. És ha sokszor választunk így, ez is a részünkké, tudattalan működéssé válhat.

Ezt a cikket ez és ez az írás inspirálta.

Ez már érzelmi bántalmazás: 18 jel, ami arra utal, hogy áldozat vagy