Most, amikor valószínűleg mindannyian itthon vagyunk együtt, egymás alatt-fölött-mellett ebben a paneldobozban, most csend van. Amolyan vihar alatti csend. A félelem csendje?

És az utcákon, a parkokban is csend van. Alig találkozunk teremtett lélekkel, amikor sétálni indulunk. Mert mi azért kimegyünk. Süt a nap, és egy utcával lejjebb a sarki kertben már megjelentek a kerti törpék és a kerámiabékák. Hol vagytok, játszótéri apukák-anyukák, szomszéd barátok, kutyát sétáltató ismeretlen ismerősök?

És aztán egyszer csak megmozdul a csendélet. A te gyereked lekiált és leinteget az enyémnek az erkélyről. Te kilépsz a teraszra, amikor megpillantasz minket a kerítésen túl, és eszmét cserélünk arról, hogy ki mit főzött legutóbb. Te odaintesz lihegve, miközben a futóbiciklis kisfiad után rohansz. Veled (azt hiszem) egymásra somolygunk a maszkunk fölött a boltban.

Tudom, hogy te gyászolsz közben. Tudom, hogy te zenész vagy, koncertek nélkül. Tudom, hogy te elhidegültél a férjedtől, és most össze vagytok zárva. Tudom, hogy neked az agyadra megy a hetedikes matek. Tudom, hogy te kiabáltál a gyerekekkel a konferenciahívás közben. Tudom, hogy téged mégsem neveztek ki. Tudom, hogy te egyedül vagy reggeltől estig, estétől reggelig. Tudom, hogy neked egy csapat sorsa nyomja a válladat, amit megpróbálsz egyben tartani, találkozások nélkül. Tudom, hogy te nem tudsz aludni éjszakánként.

Jó látni, hogy megvagy. Csak bírd ki.

Csend van. A túlélés csendje, a remény csendje.