Borítókép: Olvasói levél: A barátom azt akarja, hogy vetessem el a gyerekünket Forrás: Getty Images

Olvasói levél: A barátom azt akarja, hogy vetessem el a gyerekünket

Flóra egyszerűnek tűnő, mégis komplikált helyzetbe került.

A tizedik hétben vagyok, a barátom pedig azt mondja, hogy faképnél hagy, amennyiben nem vonom vissza privát emberteremtésemet.

Gondolom, most mindenki azonnal töri fölöttünk a pálcát. Gonosz férfi, fúj, azonnal el kell hagyni! Ha pedig nem teszem meg, gyáva vagyok, megalkuvó, egyesek szerint: gyilkos. Sajnos azonban jóval árnyaltabb a helyzet, fel tudok sorolni legalább négy okot, amiért nem könnyű lépni, amiért egyre csak halogatom a döntést.

1. A barátom, Botond gyerekkorában súlyos traumán esett át. Egy idősebb férfi zaklatta két éven keresztül, Botond nem mert szólni senkinek, a szülei a mai napig nem tudnak róla. Amióta ismerem, többször elmondta, nem akar gyereket, mert halálosan retteg attól, hogy valaki vele is ezt csinálná.

2. Botond apja erőszakos ember. Amíg a szülei együtt éltek, a pofonok, a rúgások, a verbális szidalmazás minden nap terítékre került. Az anyjának is gyakran eljárt a keze. Botond tizenéves korában kis híján javítóintézetbe került, mert félholtra vert egy másik gyereket. Azóta nagyon erős kontroll alatt tartja magát, de nem tudja, mit váltana ki belőle – szerinte - egy hisztiző kisgyerek.

3. Botond apja elhagyta a családját, amikor a fia tizenhét éves volt. Ha nem is ütné meg azt a gyereket, így Botond, attól még simán leléphet, ahogy az apja tette annak idején.

4. Botond nem iszik alkoholt. Az apja akkor verte a legbrutálisabban, amikor a pohár fenekére nézett. Ezért lett a fiú antialkoholista, no meg azért, mert amikor – körülbelül kétszer – berúgott életében, azonnal valamilyen balhéba keveredett.

5. Ezek a jóslatok rémisztően hangzanak, tudom, de Botond valójában nagyon jó ember. Lelki és anyagi mélyponton voltam, amikor találkoztunk. Segített kölcsönnel, segített szerelemmel, jó szóval, biztatással. Neki köszönhetem, hogy képes vagyok olyan munkahelyen dolgozni, amit szívből szeretek, és ahol meg is fizetnek. Soha nem korlátozott a személyes szabadságban, sőt, arra ösztökélt mindig, hogy vegyem fel a kapcsolatot a régi barátokkal, az anyámmal, járjak szórakozni, legyen olyan életem, amilyet szeretnék. Csak egy dolgot nem akart nekem megadni: azt, ami most akaratunkon kívül összejött.

Elszakadt az óvszer. Ilyen egyszerű. Hiába vettem be esemény utáni tablettát, teherbe estem. Háromszor ismételtem meg a terhességi tesztet, mire el mertem hinni. Újabb egy hétbe telt, mire végre összeszedtem a bátorságomat, és elmondtam a barátomnak, mi történt.

Botond sírva fakadt. Legalább öt percig zokogott, míg én rendületlenül hordtam neki a zsebkendőket, és türelmesen vártam, mit fog mondani. Nem számítottam színeváltozásra, és nem is tévedtem. Miután megnyugodott, hallgatott néhány percet, csak utána kezdett el beszélni.

Újra elmesélte a múltját, csak ezúttal még részletesebben. Mesélt az idősebb férfiról, aki molesztálta, a szüleiről, akik bántották, a piáról, az egész nyomorultnak tartott fiatalkoráról. Újra elmondta, hogy soha nem vállal gyereket. Ne várjam, hogy meggondolja magát, sem most, sem a jövőben. De mivel a dolog már megtörtént, akkor is vállalja a felelősséget, ha úgy döntök, nem megyek abortuszra. Fizeti a gyerektartást, gondoskodik a leendő tanulmányokról, ráíratja a gyerekre az egyik lakását: soha az életben semmilyen financiális gondunk nem lesz. De érzelmi muníciót ne várjak tőle. Ő nem akar részt venni a gyerek életében, és ez így is marad.

Hát itt tartunk. Közeledik az idő a végső döntéshozatalra, és én már tudom, mit csinálok – legalábbis azt hiszem. Nem vetetem el a gyerekemet – a gyerekünket. Felkészülök rá, hogy egyedül fogom felnevelni. Talán igaza van Botondnak, talán tényleg kártékony apa lenne belőle. Ha pedig téved – nos, később is felbukkanhat az életünkben. Én várni fogok rá.

Mi az a nyolc mondat, amit soha ne mondj egy terhes nőnek?