Még nem találtam meg a maszk okozta szemüvegpára ellenszerét. Mondják, hogy a nyál segít, csodakencét is próbáltam már, de csak csatákat nyertem vele, háborút nem. Mivel a hét hat napján kontaktlencsét hordok, a megszentelt hetediket nem akartam állandó bosszankodással elrontani. Párásodik, hát párásodik. A fénytörés poétikus látványától inkább átképzelem magam szebb világokba, az úttesten leveszem a szemüveget vagy letolom a maszkot egy pillanatra, heti egyszer nem nagy ügy. De nem mindenki gondolta így.

Szokásos tülekedés volt a Nyugatinál, az emberek lökdösődtek, káromkodtak, ráléptek a sarkamra. Akkor is csak a nagy semmivel találom magam szemközt, ha nem szemüvegben vagyok: hátakkal, végtagokkal, késpenge élességű szempárokkal. Olyan volt, mint a közönséges villamosút leírása az Esti Kornélban, Kosztolányisan vívtuk az élet vad viadalát. Az ajtó végül nagy nehezen ránk zárult, zötyögve elindult a villamos, az Oktogon következik, szólt a sajátos angolságú géphang, ködfoltok ültek a lencséimen, le kéne venni és megtörölgetni, de közben kapaszkodni is kell, és egyáltalán megvan még a táskám?

-Jegyeket, bérleteket kérem!

Összerándult a gyomrom. Látni még mindig nem láttam semmit, de a mondat ismerős és félreérthetetlen. Fiatalkoromban a bliccelés szinte életforma volt, ma már rendkívül ciki. Nem is áll szándékomban. De hol a jegyem? Hol a táskám? A világ még mindig egy nagy szürke massza, az előttem álló alak elmosódott folt. Minden irányból testek préselődtek hozzám, a pára mögül gigantikus polipnak tűntek ezer meg ezer kapálózó lábbal.

-Jó napot kívánok. – mondtam zavartan. – Tudna egy pillanatot várni? Máris előkeresem a jegyemet.

-Azt nem.

Így mondta. Meglepődtem. Félreértettem volna valamit? A jegyeket, bérleteket-mondóka mostantól csak tréfa, semmi több? Eljátszottam a gondolattal, hogy talán egy barátom hülyéskedik velem, ahogy egyszer egy ismerősömmel valóban megtörtént, de jobban belegondolva hasonló poént egyik barátom személyiségprofiljába se tudtam beleilleszteni. Nem volt választásom, félrelöktem egy kart, ami ellentmondást nem tűrően szorította az enyémet a kapaszkodóhoz, és levettem a szemüvegemet.

Szép fiatal lány volt szőke hajjal, kerek fekete szemüveggel, piros tetoválással: úgy nézett ki, mint egy tilosban járó egyetemista. Nemrég elnéztem egy hasonló lányt a vonaton, ahogy kis fekete táskájával szorgoskodott az álmos szemű nép körében, hangosan köszönt, kedvesen kérte a jegyeket, és arra gondoltam, nahát, itt van már a Kánaán.

-Bocsásson meg, máris kezelem a jegyet, csak bepárásodott a szemüvegem, és nem láttam semmit. – mondtam. A lány azonban megrázta a fejét.

-A jegyet akkor kell érvényesíteni, amikor Ön felszáll. – válaszolta. Gépiesebb volt a hangja, mint az utastájékoztatónak.

-Igen, valóban. – igyekeztem barátságos hangot megütni. – Önnek igaza van. De most az történt, hogy hatalmas volt a tömeg, ráadásul semmit sem láttam, mert a maszktól teljesen bepárásodott a szemüvegem, és…

-Ezt már mondta, hölgyem. – a lány hangjába fikarcnyival több élet se költözött, mint korábban. Alaposabban megnéztem, hátha droid, de nem az volt. – Az a helyzet, hogy Ön nem érvényesítette a jegyét, amikor felszállt.

-De..

- Nyolcezer forint lesz.

Megdöbbentem. Karácsony előtt jártunk pár nappal. Nem mintha ez kötelezővé tenné az emberséget, de azért mégis, nem azt várjuk a másiktól, hogy betarthatatlan szabályokra hivatkozva pénzt vasaljon be tőlünk, amit mi szeretettel vásárolt ajándékokra, kedves kis butaságokra pazarolnánk. Ráadásul ezen az érzéketlen fahangon. Iszonyú igazságtalannak éreztem az egészet.

-Nem. Önnek a felszállás pillanatától a kezében kell tartani a jegyét. Amint belép a szerelvénybe, haladéktalanul érvényesítenie kell. Ön ezt nem tette meg. Nyolcezer forint lesz.

Láttam már ellenőröket kiborulni. De ez a lány maga volt a jeges nyugalom. A Közöny. Semmi követelőzés, semmi felszikrázó indulat. Ahogy néztem kezemben még mindig párás szemüvegemmel, eszembe jutott róla valami, de bárhogy erőltettem az agyamat, nem sikerült közel férkőzni a gondolathoz.

Persze azóta már rájöttem. A lány csak a munkáját végezte. A munkába pedig nem vihetünk érzelmeket. Mi lenne a világból, ha az oroszlánnak megesne a szíve az antilopon, ha a tőzsdecápa megsajnálná a kétkezi munkást, ha a politikus szeretettel cirógatná az Adófizető Állampolgár buksiját? Apokalipszis. A hatalom az hatalom, az érzelmek pedig távozzanak. Nincs itt semmi látnivaló. A lány rám sugározta az üresség energiáit, vagy nem tudom, milyen szóval címkézzem fel azt, aminek ő maga talán nem is volt tudatában: mindenesetre én voltam az, aki ezt a kotyvalékot benyeltem.

-Inkább leszállnék. – válaszoltam. Megvonta a vállát.

- Bármikor ki lehet szállni. – mondta filozofikusan. Hát így. A BKV bukott 350 forint bevételt, én pedig néhány percet az életemből. És a lány? Ő is elvesztett valamit? Nem tudom, de többet nem szólt, csak rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy kilépek az Oktogonon a téli napfénybe.

Íme pár tipp, mit ne tegyél veszekedés közben