Poszt-koronavírusidők. Hónapokig nem volt bérletem, mivel nem utaztam sehová. Nehezen szokom vissza a hétköznapokba, azóta is csak jegyeket veszek. A Nyugatinál tapogatom a zsebemet: a tárcám otthon maradt pénzestül, kártyástul, s ami a legfőbb baj: BKV-jegyestül. Egyetlen darab árválkodik a zsebemben, az is használt. Pontban húsz perc múlva találkozó, japán virtusú ismerősöm pofákat vág egy perc késés esetén is, szóval hazaszaladni lehetetlen.

Nem tudom, miért történik, de ahogy ott ácsorgok a Nyugatinál a metró előtt, és azon töprengek, mit is csináljak - ezzel további értékes másodperceket veszítve -, rejtélyes hipnotikus erő veszi át az uralmat felettem. Lassan eltávolodom az értelemtől, regrediálok, visszafejlődök tudatilag valamiféle kiskamasz létezésbe. Abba az eltűnt világba, amikor a bliccelés életforma, sőt, igazi kaland volt. Amikor állandó készenlétbe helyezkedve fél szemmel a jármű ajtaját figyeltük, mikor lép be rajta az ellenség, aki mindig csak az ajtó bezáródása után teszi fel a karszalagot, de akit a mozgásáról, testtartásáról, tipikus táskájáról előre fel lehetett ismerni. Amikor állandó ellenőrsorfal híján szabadon lejuthattunk jegy és bérlet nélkül a föld gyomrába, bár ez persze járt némi kockázattal. Amikor a szerelvényből kilépve a peronon ácsorogtunk jó néhány másodpercig, hátha megszólal a hangosbemondó: „Tisztelt utasaink! Kérjük, készítsék elő jegyüket, bérletüket, mert a kijáratnál ellenőrök dolgoznak!” Amikor a túlélés boldogsága öntött el minket, valahányszor épségben kijutottunk a napfényre.

Életem egyik fordulópontjaként tartom számon, amikor befejeztem a bliccelést, és bérletet vásároltam. Érettségi, szalagavató, diplomaosztó, bérletvásárlás – ez a szent négyesség avatott a felnőttségbe. És most egy pillanat alatt felfüggesztődött.

Az ellenség, aki nap mint nap megvívja élethalálharcát az utasokkal, a bejáratnál áll, három példányban. Olyan, mint Kerberosz, a háromfejű kutya, az alvilág bejáratának őrizője. Egész csinosan van felöltözve, sötét nadrágot, élére vasalt fehér inget visel. Karszalag nincs, helyette névtábla virít a három mellkasra tűzve. A száj kiabál: Maszkot! Tegyék fel a maszkot! A tömeg sötét masszaként hömpölyög a mélybe. Gyorsan kell dönteni. Előrántom a használt jegyet, úgy teszek, mintha kezelném. A háromfejű fehér inges ügyet se vet rám, hártyás szemmel kántálja tovább, hogy maszkot, vegyék fel a maszkot. A mozgólépcsőre vetem magam, harciasan visszanézek, mint egy akciófilmsztár. Nem követ senki.

Fellélegzem. Megtörölgetem a homlokom, elégedettséget érzek: kisnyúl, aki lelépett az oroszlán elől. Ezt megúsztam. Értelmem továbbra is kikapcsolt állapotban rezonál, hergelem a belső izgalmat, minden megállónál felnézek, vajon lecsap-e rám az ellenőrkommandó. A Kálvinon szállok ki, addigra lecsillapodom, tudom ugyanis, hogy a négyes metró irányában sosincs hatósági mustra.

Tévedés. Ott posztol egy háromfejű fehér inges a mozgólépcső tetején. Elbújok egy oszlop mögé, hátha nem lát meg. A francba. Nincs kiút. Akár vissza-, akár előremegyek a metróval, óriási kerülőt kell tennem, és rettentően el fogok késni.

Csontjaimon felkúszik a borzongás. Most már szőröstül-bőröstül átképzelem magam egy fantasy-be. Tudatom végleg beszűkül, a diadal ősi vágya minden másnál erősebbé válik. Győznöm kell, dobol a vér a fülemben. Én vagyok a protagonista, akinek maga alá kell gyűrnie az antihőst, a metró háromfejű, karba tett kézzel posztoló, zord arcú Kerberoszát. Két vállra kell fektetnem, mert ha nem leszek képes kijutni ebből a mitikus labirintusból – értsd: kapok egy csekket nyolcezer forintról -, bebizonyosodik, hogy nincs bennem semmi életrevaló, hogy akkora lúzer vagyok, mint egy csehszlovák vígjáték a hatvanas évekből.

Orfeusz gyönyörű zenével cselezte ki a mélység démonát, de mivel fahangom és botfülem van, az én utam más. Veszek néhány nagy levegőt. Sikerülni fog, meg tudod csinálni, bíztatom magam, ahogy az amcsi filmekben szokás. Arra koncentrálok, hogy belesimuljak a lenti univerzum világrendjébe. Hogy semmi se különböztessen meg a többi, jeggyel és bérlettel utazó, legálisan itt tartózkodó állampolgártól. Hogy az a magabiztosság, ami a megfelelő iratokkal rendelkező embert jellemzi, énrajtam is megmutatkozzon.

Közben megérkezik a következő szerelvény, úgyhogy halált megvető bátorsággal beleolvadok a kiözönlő tömegbe. Bízom a jól kifundált álcában, a bennem rejlő, megsokszorozódott energiában, és jó messziről felmutatom Kerberosz egyik fejének a kétszer kezelt jegyet.

És akkor megtörténik az elképzelhetetlen.

- Mutassa csak! – és a jegyem után nyúl.

Menekülj, villan át a fejemen azonnal a rémült vadállat gondolata. Nem szabad megállnod, különben letepernek, kivéreztetnek, megkínoznak, kitépik a szíved, a májadat meg nyílt tűzön sütögetik. Egy másodpercnyi habozás után szó nélkül sietek tovább, mintha senki hozzám se szólt volna, elszántan nem nézek az ellenség szemébe, nehogy felhergeljem, mint a harci kutyákat. A szívem a torkomban dobog, és a sarkamig elönt a halálfélelem.

- Hölgyem! – hallom a hátam mögött. – Álljon meg, és adja ide a jegyét!

Adrenalinpumpáló jelenet következik. Felgyorsítom a lépteimet, nem merek hátranézni, de hallom, ahogy szorosan mögöttem szedi a lábát. Eszembe jut a Gyalogkakukk a Kontrollból, aki kacagva – és sikerrel - menekül az őt üldöző ellenőrök elől. De itt nincs rács, elágazás, zegzug, semmi, ahova be lehetne bújni. Most iramodjak neki, és csússzak le a mozgólépcső korlátján?

Ősi rettegés a Gonosztól. Ilyen lehetett az ősember lelkiállapota, amikor nem tudta lerázni a kardfogú tigrist.

-Hölgyem! Álljon meg! Nem hallja? – Kerberosz hangja agresszívbe csap. Már a négyes metróhoz vezető lépcső környékén járunk, az utasok megbámulnak. Nekik könnyű, mindnek van tartózkodási engedélye. De engem mindjárt megragadnak hátulról, vagy elgáncsolnak, vagy a hajamat húzzák, amíg csomókban ki nem jön. A jogaimra kéne hivatkozni, szólni neki, hogy feljelenthetem, ha hozzám nyúl, tér vissza belém a jogállamban élő polgár öntudata, de aztán a tolvaj szégyenérzete elmossa az értelmet. Régi társadalmakban egyszerűen lecsapták azok kezét, akik elvettek valamit vagy törvényt szegtek. Illegális metrózó, tulajdonképpen egy migráns vagyok, ha úgy vesszük. Lehet, hogy ebben a föld alatti mikrovilágban a fenti jogok nem érvényesek?

- Álljon már meg, ha mondom! – a hang egyre határozottabb, és én érzem, hogy elvesztettem ezt a háborút. Az erő elfogy, ha lenne velem valaki, megkérném, mentse a saját bőrét, engem meg hagyjon itt meghalni. A lépteim lelassulnak, hideg nyugalom száll meg, vagy nevezhetjük közönynek is. Mintha nem lennék jelen. Hogy is csinálják a foglyok Guantanamóban? Valahogy kilépnek a testükből, fejben eltávolodnak a fizikai létezéstől, és így bírják ki a kínzásokat. Vajon én is meg tudnám csinálni?

Feladom és megállok. Mekkora hülye vagy te, szól egy hang belül. Egy ál-lázadó, kiöregedett posztkamasz.

-Sajnálom. Otthon felejtettem a tárcámat. – mondom csüggedten, mint az akasztófa előtt álló ember, akiből már elveszett minden remény, és átnyújtom a corpus delictit.

Kerberosz megnézi, de nem veszi el. Nem szól egy szót sem, csak a zsebébe nyúl. A mozdulat közben belém áll a rettegés. Mi lesz az? Sokkoló? Vipera? Csak nem… a karszalag mégis? Vagy a híres oldaltáska, amiből előrántja a tollat meg a csekket, és aláírjuk a halálos ítéletemet?

Egy tárca van a kezében. Hasonlít az enyémre, fekete bőr.

– Adjak pénzt? – kérdezi. Az arcába nézek: egész szelíd szeme van, részvéttel figyel. – Én is így jártam tegnap a boltban. Nagyon kellemetlen volt. Fogadja el, különben előbb-utóbb meg fogják büntetni.

A fantasyből, majd sorsdrámából hirtelen poétikus-romantikus nyálba átcsapó, álomszerű jelenetben kinyújtom a kezem. Érzem a tenyeremen az érmék fémes érintését. Köszi, mormolom, Kerberosz búcsút int, és eltűnik a mozgólépcsőn.

Nem vettem jegyet a pénzből, inkább odaadtam egy hajléktalannak. Ha megbüntetnek, gondoltam, elfogadom a sors ítéletét. De erre nem került sor. Épségben elvergődtem a találkozóig, a lecseszés, amit a késésért kaptam, a legkevésbé sem érintett meg. Viszont két nap is eltelt, mire nagyjából elszakadtam a föld alatti szimulákrumtól, ahol a mesterséges, hideg fény jótét lelkeket is táplál: a kétszer kezelt jegyet pedig – mementóként – kiragasztottam a hűtőre.

Ezt olvastad már? Helló turiszt, avagy 5 rendhagyó eset, ami kizökkentett utazásaim során: