Általában élénk és energikus emberről van szó, de ezúttal nagyon csendesen, szinte suttogva beszélt. Amikor megkérdeztem, mi a baj, bevallotta, hogy extrém fáradtságot érez, és hasogat a feje. Hazajönne pihenni, de itthon felejtette a kulcsát. Otthon vagyok? Be tudom engedni?

Persze, válaszoltam kicsit ijedten. Home office-ban vagyok, elrobogok érted autóval. Hálásan köszönte meg. Amikor beszállt, úgy tűnt, tűrhetően van, bár tényleg csendesebb volt, mint ahogy megszoktam. Megnyugodtam, talán nincs is olyan nagy baj, csak kimerült a munkahelyi hajszában. Otthon belekóstolt a paradicsomos spagettiba, aztán a tűzhelyen hagyta, ledőlök kicsit, jelentette ki, és eltűnt a hálóban.

Néhány óra múlva hallottam, hogy csúnyán köhög. Bementem hozzá, végigsimítottam a homlokán: meleg volt. Felébredt, de alig bírt beszélni, annyira fájt a torka. Adtam neki szopogatós cukorkát, tettem priznicet a homlokára és a csuklójára, a láza viszont egyre csak ment felfelé. Enni nem kért. Köhögött, nehezen vette a levegőt. Nagyon ijesztően és természetellenesen hangzott, sose hallottam ilyen hangot korábban, pedig tizenöt éves házasságunk alatt néhányszor volt már beteg.Felhívtam a háziorvost, és elsoroltam a tüneteket. Olyat válaszolt, amit nem akartam hallani. Ha rosszabbodik a férjem állapota, hívjunk mentőt. Ha nem, akkor tesztelni kell. A tünetek koronavírusra utalnak.

Úgy döntöttem, egyelőre hárítom a hallottakat. Én magam beszéltem le Árpit az oltásról, ő ugyanis bizonytalan volt. Nem vagyok vírustagadó, sem oltásellenes, de úgy gondoltam, a covid-vakcina még túl kipróbálatlan. A férjemnek magas a vérnyomása, és azt hallottam, az ilyesmire veszélyes lehet az oltás. Meg féltem a hosszú távú mellékhatásoktól is. És én se kértem belőle.

Egyelőre túl félelmetes volt az a lehetőség, hogy talán tévedtem.

Árpi estére fulladni kezdett. Olyan volt a szeme, olyan rémült és földöntúli, hogy habozás és kétkedés nélkül tárcsáztam a mentőket.

Amikor az autó elhajtott, rám zuhant az ólmos fáradtság. Nem sokkal utána éreztem, hogy megborzongok. Megmértem a lázamat: 38.2 volt. Kapart a torkom, és fájni kezdett a fejem. Elkaptam én is ezt a nyavalyát.

Három napon át aludtam, ha mégis fent voltam néhány órát, a kórház számát tárcsázgattam. Alig emlékszem erre az időszakra, ködben játszódik minden pillanata. De nagy szerencsénk volt. A negyedik napra nagyjából helyrejöttem, legalábbis elmúlt a lázam és az örökös alhatnékom, embernek éreztem magam újra. Árpit két héttel később hazaengedték. Nem került lélegeztetőgépre, a szervezete megbirkózott a rá zuhanó teherrel. Ettől függetlenül borzasztóan szenvedett a posztkovid tüneteitől. Heteken át, nap mint nap az ágyban feküdt, teljesen elerőtlenedve. Fel kellett ébresztenem, hogy vizet igyon, vagy hogy egyen valamit. Nem tudott olvasni, még a tévé is fárasztotta. Ha vécére kellett mennie, négykézláb vonszolta el magát a fürdőszobáig, mert éjjeli edényről hallani sem akart.

De legalább nem halt bele.

Pár perc múlva kimerülten feküdt vissza, de ez volt az a pillanat, amikor elkezdett visszatérni a normális életbe.

Az oltatlan férjemnek összesen tíz héten át kellett megküzdenie a koronavírussal. Nekem három napig. Rettenetesen bánt, amiért lebeszéltem az oltásról, pedig ő folyton nyugtatgat, hogy már teljesen jól érzi magát. Egyeseknek fél-egy évig is eltartanak az utózöngék, ehhez képest iszonyú mázlista vagyok, ne aggódj, mondogatja. De tudom, hogy csak a bűntudatomat igyekszik csökkenteni. Még most is hamar elfárad, és nehezen veszi a levegőt, ha fel kell mennie a lépcsőn.

Én tökéletesen belefáradtam abba, hogy oltástagadókat és oltásszkeptikusokat hallgassak, olvassak. Nemsokára mind a ketten felvesszük az első oltást, majd a másodikat és a harmadikat is. Lehet, hogy nem tökéletes megoldás, de annál biztosan jobb, mint amit átéltünk.

Milyen faktorokkal növelheted a fertőzés esélyét? Galériánkból megtudhatod!