Liz a legjobb barátnőm. Harmincöt éve ismerjük egymást. Együtt jártunk iskolába, együtt pasiztunk, egy évben mentünk férjhez. Peti, Liz fia egy évvel korábban született, mint az én lányom. Kamaszkorukban néhány hónapig együtt jártak, úgyhogy kis időre „rokonok” is lewttünk. Mint a tojás meg a héja: ez voltunk ő meg én.

A burok a járvány idején kezdett megrepedni. Liz ugyanis vírustagadó, a legelvetemültebb fajtából. Nem bagatellizál. Nem legyint. Nem kedélyeskedik. Szó szerint szikrát hány, ha csak meghallja a koronavírus szót vagy valamelyik szinonimáját. Képes idegenekre rászólni a buszon, hogy minek hordanak maszkot. Képes nyilvános kommenteket írogatni a közösségi médiában, olyanokat, hogy a laposföldhívők többsége a föld alá bújhatna szégyenében. Rettegek vele közösségbe menni, mert szándékosan keresi a konfrontációt, és elképesztően kínos helyzetbe taszít mindenkit, akivel egy társaságban van.

Liz ezo-öko-bio elvek szerint él, de a vírus megjelenéséig a megszállottságnak semmilyen aggasztó jelét nem mutatta. Jógázott, sokat beszélt a csíről és a csakrákról, és egyszer jósnőhöz is elment, de mindig bőven megmaradt a józan ész határain belül. A valóság talaja akkor ingott meg a lába alatt, amikor nem sokkal a férje halála után a fia is elköltözött otthonról. Liz nagyon rosszul vette a kanyart. Csatlakozott mindenféle gyanús csoporthoz élőben is, Facebookon is, és épp akkor talált rá egy összeesküvéselmélet-kovács közösségre, amikor megjelent a vírus.

Csodálatos táptalaj volt ez a gyülekezet, gyógyír Liz minden hiányára. Virtuális barátaival együtt lelkesen belevetette magát a konteógyártásba, gyakorlatilag főállású vírustagadó lett. Minden fórumon hirdette, hogy ez mekkora kamu, hogy csak a háttérhatalmak, hogy az 5G… tudjuk jól. A halálhíreket tagadta, a növekvő számokat gúnyolta, az emberek kétségbeesését birkák szánalmas bégetésének titulálta. Gyűlölte azokat, akik felvették az oltást, legszívesebben kikaparta volna a szemüket, mint az emberiség gyilkosainak. A munkahelyéről majdnem kirúgták, mert halálra sértette az egyik kollégáját, akinek kórházba került az anyukája. Végül szerencsére mégis maradhatott, feltéve, ha ezentúl befogja a száját. Liz az alkut be is tartotta, cserébe kettőzött energiát bocsátott ki a közösségi médiában, a családban és a baráti körében is. A csápjai tökéletesen működtek, ha valaki a másik utcában a koronát emlegette, ő biztosan meghallotta és rohant veszekedni. Még a számítógépes vírus emlegetésére is minimum összehúzta a szemöldökét.

Volt néhány covidos barátja, családtagja, kollégája. Mindannyian meggyógyultak, könnyű volt nevetgélni rajtuk: ugye megmondtam? Átverés az egész. Nincs koronavírus. Nincs. Nem létezik. Nincs. Én is megfertőződtem, eléggé megviselt: két hétig köhögtem, nem éreztem szagokat, ízeket, a gyulladt szememet alig bírtam kinyitni, a fáradtságtól nem tudtam elvonszolni magam a vécéig. Liz felhívott, és gyakorlatilag lehülyézett. Nem lehetsz beteg, mondta nevetve, miközben a fejem majd szétrobbant a fájdalomtól. Nem kaphattál el olyasmit, ami nincs.

Aztán köhögni kezdett.

Peti figyelt fel rá először a telefonban. Kerek perec letagadta. Ő nem köhög. Illetve igen, de csak félrenyelt. Csak valami csípőset evett. Ez nem köhögés. Nem hívja fel az orvost. Különben is, most megy, és találkozik a barátaival. Peti hiába kérte, hogy legalább mást ne fertőzzön meg, elégedetlen szusszanás volt a válasz.

Másnap szinte már ugatott. Peti óvatosan gyorstesztet javasolt, de sátáni, köhögésbe fulladó kacaj volt a válasz. Nem tesztelek! Nincs semmi bajom! Nem lehet olyan betegségem, ami nincs!

Amikor én hívtam fel, fulladozott. És még akkor is tagadott, makacsul, mint egy öszvér. Soha életemben nem találkoztam hasonló jelenséggel. Egy ember, aki olyan rosszul van, hogy levegőt is alig kap, mégis két marokkal kapaszkodik a légvárába. Még csak azt a lehetőséget sem vetette fel, hogy esetleg lehet influenzás, tüdőrákos, vagy bármi más, ami nem covid. Nem. Ő Nem Beteg.

Végül Peti megelégelte a helyzetet, elment hozzá, ágyba rakta, megmérte a lázát, és felhívta a háziorvost. Később elmesélte, hogy az anyja sírt a félelemtől. Csak kórházba ne dugjál, Petikém, könyörgöm, nem akarok egy kórházban meghalni. Az orvos mindenfélét felírt neki, s mivel lélegezni tudott, nem küldte kórházba. Liz erre kicsit megnyugodott, még a gyógyszereket is bevette. Tesztelésre azonban továbbra sem volt hajlandó. Nem is csinálta meg soha.

Nagyjából három hét alatt épült fel. Sápadt és sovány volt, amikor újra találkoztunk. Én nem kérdeztem többet egy hogyvagynál, ő pedig egy szűkszavú „jól”-on kívül nem mondott semmit. Nem hiszem, hogy megváltoztatta volna a véleményét, de legalább nem traktál többé a zavaros gondolataival.

Galériánkban megnézheted, milyen teák jók immunerősítésre!