Főleg a terápia kezdete óta gondolkodom sokat. Az örök kérdést, hogy miért, a szakembernek se lehetséges megfelelni, pedig sok kísérletet teszek rá, hogy válaszokat találjak. Maradt elég gondolkodnivaló. Például a körülményeken. A perceken, amik előtte és utána teltek el. A reggelin, hogy lekváros pirítóst ettem. A ruhámon, a bő nadrágon és a szűk, sötétbordó ingen. Van ezeknek valami jelentősége? Hozzájárultak az összetevőkhöz, amik előidézték a privát pokol kapuját megnyitó armageddont? Vagy csak arra valók, hogy megadják az agyamnak, ami az agyamé, hogy legyen mivel elütni az időt a hátralevő éveimben?

Hétköznapi, banális ébredés volt, esett az eső, felhős és ólmosszürke volt az ég. Őszi közhelyek. Unásig ismert novemberi nap. Az átlagpolgár nem tudja előre, hogy az élete mától örökre megváltozik. Boldog tudatlanságban húzza a cipőjét, a bő nadrágját, az ingét, a konyhaasztal mellett sietősen ledönti a presszót, mint egy felest, és közben azt hiszi, rossz kedve van. Hogy ez a rossz, pedig dehogy. Gondolkodom, gondolkodom, mindent szabályosan csináltam, mint egy betonbiztosan ketyegő óramű. Előző nap sem ittam akár egyetlen korty szeszt. Nem aludtam altatóval. Indulás előtt letisztítottam és helyére raktam a kontaktlencséket; nem szúrtak, nem homályosodtak el. Zsebre vágtam a jogsit és a forgalmit. Megfésülködtem. Fogat mostam. Az igaz, hogy közben az értekezleten járt az eszem, töprengtem, mit fogok mondani, ha Kékesi beleköt a prezentációmba, amit biztosan megtesz, mivel a pozíciómra fáj a foga. És az is igaz, hogy mindeközben dühösen csikorgattam a frissen mosott fogsoromat, mert elképzeltem, mit tennék Kékesivel, ha bezárnának minket egy szobába, és a tetteimnek nem lennének következményei. De ilyen korábban is előfordult. Száz reggelen végeztem ki Kékesit fejben, és a gyilkos gondolatok száz reggelen át nem helyezték át székhelyüket a valóságba. Lehet, hogy a pusztító képzelgéseknek ennyi idő kellett, hogy átszivárogjanak a fantázia védőburkán? Szamárság. Felesleges ezen őrlődni. Mégis nagyon nehéz. A gondolatok olyanok, hogy rögtön a reggeli szemnyitás után megkezdik ámokfutásukat, és állhatatosan folytatják egészen lombhullásig.

Kékesire gondoltam akkor is, amikor bezártam magam mögött az ajtót, majd egy fél perccel később visszamentem, hogy ellenőrizzem, kihúztam-e a vasalót és elzártam-e a tűzhelyet. Közepes kényszergondolatok, nem foglalnak el a napomból öt percnél többet. Azt olvastam, hogy ez még normális. Majd ha felszökik napi fél, majd egy, majd több órára. Akkor lehet szakemberhez fordulni. Mindent rendben találtam, így visszazártam az ajtót, és legyőztem a kísértést, hogy másodszor is visszamenjek. Visszatereltem a gondolataimat Kékesire, haditervet kovácsoltam a pillanathoz, amikor majd gúnyos csillogással a szemében rám támad a tárgyaló közepén. Az eső nyálkásan csepergett. Fejemre húztam a kapucnit, előhalásztam zsebemből a slusszkulcsot, és nekieredtem. A Ford ott állt a parkolóban, ahol előző este hagytam. Csendben áztatta a víz. Minden olyan normális volt. Megszokott. Némán parkoló autók. Néhány emberformájú lény bukdácsol a távolban esernyővel a kezében. Egy piros autó kikanyarodik a parkolóból, és elhúz mellettem. Kinyitottam az ajtót, lelöktem a tegnap ott felejtett ásványvizes palackot a vezetőülésről, és beültem. Elfordítottam a slusszkulcsot, indítottam, kikanyarodtam az útra. Koncentráltam, közepesen, ahogy a rutinos vezetők szoktak. Tizenöt éve ültem a volán mögött. Koccanásom se volt még. Aztán jött a főút. Gázt adtam. Mentem, haladtam az úton a munkahely felé, ahogy mindennap, betartva a sebességhatárt. Mentem, mint egy szürke árnyék, aki még nem tudja, hogy dimenzióváltás felé tart, hogy hamarosan elvágja azokat a szálakat, amik a hétköznapi tudathoz, a létkerék evilágához kötik.

Elhomályosulnak a további emlékek. Tudom, mi történt, mert elmondták, de alig emlékszem rá, pedig őrülten dolgozom a memóriámon. Azt képzelem, talán segít. Az ütés megkapaszkodott az agyamban, ahogy a sikoltás is, meg a lábam mechanikus mozdulata. Satufék. Nem tudom, hol álltam meg, kimásztam-e utána a kocsiból. Fogalmam sincs, beszéltem-e az anyával. A rendőrök arca a következő tiszta kép. Meg a mentőautó, ahogy mozgó árnyak letakarják a tetemet. Víz folyik az arcomon, adnak egy zsepit, töröljem le nyugodtan a könnyeimet. Nincsenek érzések, tompa, zselészerű ködfoltok ülnek a tudatomon. Ezekre mind emlékszem.

A gyerekre, esküszöm, alig. Pedig később azt mondták, a szemtanúk szerint percekig álltam mellette, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Látnom kellett az arcát. Mégis törlődött az agyam merevlemezéről. A vonások összekeverednek, eléletlenednek, még a haja színe is tüllfátyolba burkolózik. Fogalmam sincs, ki az, akit megöltem.

A büntetőeljárás egyelőre még folyamatban. De az ügyvédem szerint én nem voltam hibás. Jogilag. Kriminalisztikailag. Vagy hogy mondják az ilyet. Kirohant elém, ilyenkor nincs mit tenni. Pedig egy idő után azon kaptam magam, hogy vágyom a felelősségrevonást. Nem értek a joghoz, nem is érdekel. De valamit tennem kellett volna. Ezt hajtogatja egy hang a fülemben éjjel-nappal. Hogy valamit észre kellett volna vennem. Az élet nem zötyöghet úgy tovább, mintha mi sem történt volna. Nincs show must go on. Egy gyerek meghalt, én karcolás nélkül itt vagyok. Lélegzem, táplálkozom, vizet iszom, életben tartom a szervezetemet. Az ő négy éves élete nyomtalanul kialudt.

Pszichológus foglalkozik velem. Próbálja elérni, amit én nem tudok: hogy megbocsássak önmagamnak. Kedves nő. Minden ülés elején belenézek a szemébe és azt gondolom: nehogy már abba a tévhitbe ess, hogy biztonságban vagy a körbepárnázott életedben! Nehogy azt hidd, hogy irányítasz! Egyetlen pillanat, és a vattapamacs, ami a képzeletedben puhán fogja fel a kívülről érkező ütéseket, eltűnik, mintha egy láthatatlan kéz rántaná ki mellőled! Most még meleg hangon okoskodsz nekem megbocsátásról, tragédiáról, véletlenekről. Pedig nincsenek véletlenek. Nem lehetnek. Olyan nem létezik, hogy csak megtörténnek velem a dolgok, és nincs eszközöm, hogy azoknak a menetébe beavatkozzam.

Akkor valószínűleg nem fordulok vissza a vasaló miatt. Vagy ellenkezőleg: ha hagyom elburjánzani a szorongást, visszamegyek még egyszer, és akkor néhány másodperccel később érek oda, amikor a gyerek már átért a túloldalra. Vagy ha nem rágódom a Kékesi-jelenségen, mert nagystílűen elengedtem a rivalizálást. Tudom, hogy a „mi lett volna, ha”-típusú mondatoknak sok értelme nincsen. Mindenki tudja. A tudás azonban édeskevés az üdvösséghez. A gondolatok olyanok, hogy rögtön a reggeli szemnyitás után megkezdik ámokfutásukat, és állhatatosan folytatják egészen lombhullásig. Írtam már az előbb. A vége mindig ugyanaz. Sugdos egy hang a fülembe, és mindig ugyanazt hajtogatja. Valamit biztosan tehettél volna.