Ez a cikk az Éva Magazin 2015-ös 11. lapszámában jelent meg először „Palackba zárva" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

– Mi volt az első pohárban? Emlékszel még rá?

– Valami édes, házilag készített likőr, amit egy csakcsajok bulin ittunk meg négyen a barátnőimmel még nyolcadikban. Irgalmatlanul berúgtunk, anyáéknak kellett értem jönniük. Két napig olyan beteg voltam utána, hogy le sem tettem az ölemből a lavórt. Akkor azt mondtam, én soha többet nem iszom.

– A tizenéves lányok általában azért nem szokták véresen komolyan gondolni a „soha többet” kezdetű mondatokat…

Én sem gondoltam komolyan, de tény, hogy a nagyon enyhére kevert vörösboros kólán kívül évekig nem ittam mást. Egyszerűen azért, mert a harmadik pohártól már el is aludtam – mielőtt berúgtam volna. Akkoriban sosem ütöttem ki magam, anyuék agyon is csaptak volna. Aztán az egyetem alatt változott a helyzet. Egy házibulin voltunk, ahol jólesett innom. Fogalmam sincs, hogy kerültem haza, csak arra emlékszem, hogy amíg nem jött a filmszakadás, addig nagyon jól éreztem magam. Az akkori barátom meg is jegyezte, hogy milyen jól áll nekem, ha piás vagyok, mosolygós és jópofa leszek... Most már úgy gondolom, hogy ez a mondat valamivel jobban belém égett a kelleténél.

– Miért?

– Sosem volt túl sok önbizalmam, sőt, az a fajta lány voltam, aki állandóan szorong valamiért – leginkább azért, hogy elég jó vagyok-e, megfelelek-e mindenkinek –, szóval mindig volt valami, amiért paráztam. Ha lehúztam néhány pohárral, elfelejtettem szorongani, és ahogy az a fiú mondta: mosolygós és jópofa lettem, és még jól is éreztem magam. Éppen ezért imádtam társaságba járni és lazulni. De akkor még abszolút ura voltam önmagamnak, csak annyira szerettem inni, mint bárki más a környezetemben.

– Mi változott meg?

– Akkor még semmi. Az államvizsga előtt nem sokkal megismerkedtem Sanyival, aki elképesztően jóképű volt, és menő éttermekben voltak érdekeltségei a városban. Annak az ügyvédi irodának volt ügyfele, ahol én bojtárkodtam. Nem is értettem, hogy miért bukik rám, a teljesen átlagos jogászlányra – de valamiért én kellettem neki. Én pedig életem sikertörténetének éreztem ezt a szerelmet. Sanyi ugyan elvenni nem akart, de amikor kiderült, hogy gyereket várok, egyértelmű volt, hogy mi család leszünk így is. Nem láttam a boldogságtól. Sokáig. Sajnos.

– Mit nem vettél észre?

– Amikor Miki megszületett, még mindig a rózsaszín felhőkben lebegtem, én akartam lenni a világ legjobb anyukája és asszonykája. Megint meg akartam felelni, nagyon. Az első gyanús jeleket sem vettem észre, meg a másodikakat sem, csak a gyerekkel és magammal voltam elfoglalva. Nem tűntek fel az idegen parfümillat foszlányai Sanyi ruháján, nem vettem észre az smsek csipogását a telefonján, nem foglalkoztam a Facebookon a lájkokkal. Ma már tudom, hogy nem akartam észrevenni semmit, homokba dugtam a fejem és elhitettem magammal, hogy minden rendben van a kapcsolatunkkal. Kérdezősködtem persze, de mindig elhittem a magyarázatait is, mert el akartam hinni.

– Ennyire át tudtad verni saját magad?

– Iszonyúan ragaszkodtam hozzá, imádtam, és nem tudtam elképzelni olyan forgatókönyvet, hogy Sanyi elhagyjon egy másik nőért. Bizonyosságot nem akartam tudni, de a szorongás kezdett kikészíteni. Az első üveg Martinit ajándékba kaptam a névnapomra. Poshadt januári este volt, egyedül voltam, Miki már rég aludt, amikor kinyitottam az üveget és szépen elszopogattam az édeskés löttyöt, miközben az Igazából szerelmet néztem a tévében. És újra azt a régi nyugalmat éreztem, amitől kiállt a gyomromból az ideg és sokkal szebb lett a világ. Nem rúgtam be, hanem kellemesen elzsongított a vermut, aznap úgy feküdtem le, hogy elégedett voltam az életemmel. A második üveget már direkt azért vettem, hogy aznap is elégedett legyek és nyugodt. Egy év után meg már azért, mert el sem tudtam képzelni az életemet ital nélkül, bár őszintén hittem és hitettem el saját magammal is, hogy bármikor abba tudom hagyni. Napközben még elvoltam, az irodában nem ittam, csak délután kezdtem neki, amikor hazaértünk Mikivel.

– Sanyi mit szólt hozzá, hogy inni kezdtél?

– Eleinte nem zavarta, sőt, talán még örült is, hogy a kedves, jópofa Ági várja haza. Egy idő után azonban mondogatni kezdte, hogy nincs kedve puszit adni nekem, olyan szeszszagom van… És próbált velem beszélgetni is, kerek perec megmondta, mennyire nem tetszik neki, hogy iszom. Hiszen teljesen normális életünk van, miért van szükségem a piára? Elmondtam, hogy rettegek az elvesztésétől, megint rendeztem egy színpadra illő féltékenységi jelenetet, de természetesen újra kimagyarázta a helyzetet. Én pedig újra elhittem és megfogadtam Sanyinak, hogy nem fogok inni. Egy napig sem bírtam. Délután már remegtem a vágytól, hogy igyak, és az idegességtől, hogy nincs mit. Úgy kanyarodtam az óvodából hazafelé, hogy útba ejtettem a szupermarketet. És áttértem a vodkára, annak nincs szaga. A fagyasztóban tároltam a muníciót, oda Sanyi csak szökőévente egyszer nézett be.

– Mennyire ittad le magad?

– Általában arra a határra, hogy még forogjon a nyelvem és a robotpilóta el tudja látni a gyereket. Ez fél liter vodka volt naponta. Néha megszaladt, ha nagyobb üveggel vettem, de a hét deci már látszott rajtam. Szegény kisfiam ilyenkor nem értette, hogy anya miért nevet olyan sokat, aztán hirtelen miért sír. Ezeket a vedeléseket már nem tudtam letagadni Sanyi előtt sem. Akkorra már pokol lett az életünk. Én naponta cirkuszoltam, azért iszom, mert érzem, hogy már nem szeret és megcsal, ő pedig naponta elmondta, hogy undorodik tőlem, az üveges szememtől, a bamba vigyoromtól és az állandó cefreszagomtól. Már nem tagadta, hogy női vannak és ultimátumot adott: ha nem hagyom abba a vedelést, tényleg el fog hagyni, sőt, Mikit is elveszi tőlem. Kétségbeestem, összeomlottam – és tovább ittam. Már borral kísértem a vodkát, hogy kiüssön, ne kelljen gondolkoznom, ne kelljen szembenéznem semmivel. Akkoriban mertem magamnak bevallani, hogy évek óta iszonyú boldogtalan vagyok és valószínűleg alkoholista. Már délelőtt is le kellett húznom legalább egy decit a vodkásüvegből, sokszor nem is figyeltem oda, mit beszél a velem szemben ülő ügyfél. Ha megfelelő volt a maligánszintem, nem sírtam és nem sajnáltam magam olyan nagyon. túltoltam, akkor viszont jött az eszméletlenség.

– Hogy tudtad így ellátni a gyereket?

– Érdekes, de mint egy automata. Volt olyan, hogy totál filmszakadás, nem emlékeztem, mi történt délután hat és reggel hat között, de reggel láttam, hogy Miki pizsamában alszik az ágyában, a vacsoraedény elmosogatva, a ruhák kimosva… Vagyis mindent megcsináltam, csak nem tudtam, hogy én csináltam. Így voltam Sanyival is.

– Ezt hogy kell érteni?

– Sokszor kiütöttem magam, mire hazaért. Reggel kialvatlanul, vérágas szemekkel kért: hagyjam abba a könyörgést, nem érek el vele semmit, elege van a részeg performanszaimból, ő már nem képes velem élni. Nem értettem, miről beszél. A sokadik alkalommal felvette a telefonjával az esténket. Döbbentem láttam saját magamat, ahogy hisztérikusan sírva térdelek, ölelem a lábát és rimánkodom, hogy ne hagyjon el, mert megbolondulok, miközben taknyom-nyálam egybefolyik a bőgéstől. Azt mondta, ezt a videót is fel fogja ellenem használni a bíróságon, mert tényleg elveszi tőlem Mikit. De még erre sem biztos, hogy szükség van: elég rám nézni, és mindenki látja, hogy egy roncs vagyok, alkalmatlan az anyaságra és az életre is. Ez volt az a pont, amikor magamhoz tértem és szíven ütött: mindent elveszíthetek, ha nem változtatok. Még aznap felhívtam az első szakembert, akit az interneten találtam alkoholproblémák tárgykörben.

– Nehéz volt kimondani, hogy doktor úr, alkoholista vagyok?

– A harmadik beszélgetés után már nem. Szerintem a legjobb módszert választottuk a dokival: nem rendelt el egyik napról a másikra totális szesztilalmat, hanem fokozatosan csökkentettük a mennyiséget úgy, hogy közben folyamatosan jártam a pszichoterápiára és az alkoholistacsoportba is. Fél év alatt sikerült a nullára vinni az alkoholbevitelt. Ennek pontosan 917 napja. Azóta nem ittam egy kortyot sem. Sanyi egy héttel az ébredésem után költözött el. Akkor azt hittem, nem fogom kibírni, de jobb volt így: ha marad, újra meg akarok neki felelni és visszatekeredem a vodkásüvegre. Így viszont a gyerekemért kellett küzdenem, miatta kellett összeszednem magam. Sanyi tényleg elindította az elhelyezési pert, ahol magamat képviseltem. Végül sikerült – a dokival együtt – meggyőznöm a bíróságot arról, hogy képes vagyok Mikit felnevelni.

– 917 nap, az majdnem három év.

Igen. Ma már tudom, hogy gyógyult vagyok és nem száraz alkoholista, aki nem iszik ugyan, de folyamatosan akar. Idén nyáron kísérletképpen megittam egy gyenge fröccsöt, de ennyi erővel sima szódát is ihattam volna. Nem kezdtem el remegni, és nem vágytam rá, hogy valami keményebbel folytassam, vagyis nem hiányzott az alkohol okozta mámor. Már tudok élni nélküle. Ahogy Sanyi nélkül is tudok. Nem tűnt el az életünkből, a gyereket rendszeresen elviszi hétvégére, de mi már nem nagyon beszélünk. Azóta nem lett másik kapcsolatom, egyelőre nem is hiányzik. Van még mit dolgozni magamon, hogy többet ne essem bele ugyanabba a hibába, és Mikinek is szüksége van rám. Év eleje óta önkéntesként eljárok egy csoportba, hátha tudok másoknak segíteni abban, hogy elhiggyék ők is: folyékony megoldás nem létezik semmiféle problémára.