Borítókép: A földön aludtam, amíg a két kutya a férjemmel az ágyban Forrás: Getty Images

A földön aludtam, amíg a két kutya a férjemmel az ágyban

Anikó egy összeomlás előtt álló ember felesége volt, aki a kutyáiba kapaszkodott.

Amikor másoknak mesélem a történetemet, sokszor azt hiszik, túlzok. De én megesküszöm rá. Több évig éltem együtt egy olyan férfival, aki komoly belső problémákkal küzdött, például a kutyáit húszszor többre becsülte nálam, vagy a közös gyerekünknél.

Villámszerelem és villámházasság volt a miénk. Pista a kedvenc vizsláját, az akkor egy éves Fickót szőrös gyerekként hozta magával a kapcsolatba. Szerettem az ebet, kedves, kajla jószág volt, az első évben a férjem is normálisan kezelte, ahogy egy kutyát szokás. Volt neki saját kuckója, tálkája, felosztottuk, ki viszi sétálni, mikor játszunk vele, egymásra is bőven jutott időnk, nemcsak rá.

Két év múlva megszületett a fiunk, Lőrinc. Pista személyiségén korábban nem tapasztaltam kóros jeleket, talán valamivel érzékenyebb volt az átlagnál. A gyerek érkezésére viszont bizarr módon reagált. Határozottan tartott tőle, kézbe se mert venni, ezzel párhuzamosan pedig egyre erősebben kötődött Fickóhoz. Lőrinc néhány hónapos volt, amikor Pista váratlanul, a megkérdezésem nélkül beállított egy kócos kölyökkutyával. Ő Majka, mondta kedvesen, menhelyre akarták vinni, nem hagyhattam, ugye megérted.

A lakásban eddig sem volt sok hely, innentől viszont elviselhetetlenül zsúfolttá vált. A gyerek éjjel-nappal ordított, a férjem viszont csak a négylábúakkal volt elfoglalva. Dolgozott, kutyázott, aludt, dolgozott, kutyázott, aludt. Rám szakadt minden egyéb dolog a háztartástól kezdve a kisfiú non-stop pesztrálásáig. Egymáshoz szinte alig szóltunk. A kutyák a feszült légkörben már kevésbé voltak cukik, néha összevesztek, ugattak, Lőrinc visított, a szomszédok majdnem megőrültek tőlünk.

Házasságunk legextrémebb pillanata talán az volt, amikor Majka egyszer megbetegedett, a férjem pedig azt kérte tőlem, az egyéves kisfiú anyukájától, hogy aludjak a hálószobaszőnyegen, a kutyák meg hadd kucorodjanak a helyemre. Bár nekem semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy megosszam az ágyat a kedvencekkel - Majka és Lőrinc érkezése előtt Fickó gyakran aludt a lábunknál -, de azzal, hogy kitiltottak az ágyamból, akadt némi lelki gubancom. Miért nem te fekszel oda, kérdeztem kapásból. Mert én vagyok az, aki Majkát jobban meg tudja nyugtatni, válaszolta. A döbbenettől meg se tudtam szólalni, s mivel meglehetősen konfliktuskerülő voltam akkoriban, a békesség kedvéért még ezt is megtettem. Másnap merev nyakkal és sajgó háttal ébredtem fel, a szőnyegtől viszketett és felhólyagosodott a bőröm. A férjem persze annyit se mondott, hogy köszöni.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Pistának komoly problémái vannak, amit a gyerek megszületése dobott felszínre. Észre kellett vennem, hogy Lőrinc egyáltalán nem érdekli, a kutyái pedig sokkal fontosabb szerepet játszanak az életében, mint a család. Mai fejjel tudom, hogy szakembert kellett volna szereznem, de én magam is segítségre szorultam: hullafáradt voltam, elcsigázott és üres a bizarr életviteltől, a mindennapos robottól. Szerettem ugyan Pistát, de egy év őrület után nem bírtam tovább, és ultimátumot adtam neki: vagy kitalál valami megoldást rá, hogy normális családként éljünk, vagy elmegyek a gyerekkel, és itt hagyom ezt a bolondokházát.

Két nap gondolkodási időt kért. Kitalálják, mit választott? Gondolom, igen.

A fiunkkal együtt visszaköltöztem egy időre a szüleimhez. Mivel Pista szinte egyáltalán nem keresett minket, nem láttam semmi reményt a kapcsolat rendbehozására, és beadtam a válópert. A férjem a bírósági tárgyalásokra is a kutyákkal jött. Mintha mankónak használta volna őket az élet csapásai ellen. Odaszaladtak hozzám, nyalogatták a kezemet. Elfutotta a szememet a könny. Hiányoztak a kutyák, és arra gondoltam, lehetett volna ezt jól, máshogy is csinálni. De már nem volt visszaút.

Pistával három éve nem találkoztam. Egy közös barátunktól hallottam nemrég, hogy továbbra is a két kutyával él, a lakása pedig leginkább egy szeméttelepre hasonlít, telehalmozta haszontalan kacatokkal, limlomokkal. Összeszorul a szívem, ha rá gondolok, mert valahol még mindig szeretem őt. Pista jobb sorsra érdemes, érzékeny ember. De azt gondolom, én biztosan nem tudok rajta segíteni.

Galériánkban a válás legfőbb okai!