Az első rész itt, a második pedig itt olvasható.

Vidék, adios

A csapadékkal jól alakult a lapjárásunk. Amikor aludtunk, zubogott, dörömbölt a háztetőn – délelőtt pedig villámgyorsan felszáradt -, és öt perc szemerkélés után elállt, ha úton voltunk. Többnyire. Az utolsó kikötővárosi este egy óceánparti teraszon koktéloztunk, á, nem eszkalálódik ez, jegyezte meg a férjem tétován az első cseppek érkeztével. Vágókép: robajló niagarai zuhatag, a csaposok sebtiben összeeszkábáltak egy padot a pult mellett, mielőtt végzett volna velünk az áradás. Ha nem láttál még trópusi esőt, semmit nem láttál. Áthatolhatatlan, masszív szürke függöny. Mentőangyalok szükségeltetnek a pisiléshez is, a puntarenasi teraszon szerencsére akadt egy: vidám, színes esernyőjével kísérgette a vendégeket a vécéhez vagy a taxihoz, és nem bánta, hogy közben ő ázik bőrig. Két és fél óra vigasztalan felhőszakadás és fejenként négy koktél után szelídült csak meg az ég. A pultosok megajándékoztak minket két óriási szemeteszsákkal, azokban gyalogoltunk a tengerparti sétányon hazáig.

Kalandok San Joséban

Costa Rica fővárosa barátságosabb és érdektelenebb, mint a világvárosok többsége. Van benne valami elemien egyszerű, hívogatóan villogtatja ablakszázezreit, és bár érezhetően dinamizálódó hely, mégis kevés a kultúrcsemege, szolid számú és színvonalú múzeum kínálja magát, a bulinegyedben pedig egyetlen kocsma előtt dohányzó egyeden kívül sehol senki nem züllött. Én nem félek a deklasszálódástól, de mégis, hol volt ez a hétkerhez képest, ahol a turisták hordában szívják a cigit a Király utcai kricsmik dohos ajtaja előtt?

Itt már nem is vagyunk annyira érdekesek. Nem köszönnek lépten-nyomon, nem mutogat anyuka a lányának, mint Puntarenasban, hogy nézd már, miféle holdvilághajú szerzet keveredett közénk. Nem kérdezik, hát kendek meg hova valósiak. Tudomásul veszik, hogy idejöttünk költeni a pénzünket, és kész. Félvilágváros. A provincializmus homályából felfelé terjeszkedő, lassan nyújtózó-tapogatózó miniuniverzum.

A San Joséi Radio Hit valóságos gyógyír volt a latinzene-mérgezésre. Grunge, progrock, indie bömbölt a kocsiban, amíg begördültünk – pontosabban beverekedtük magunkat – San Joséba. Gyalog indultunk el a verőfényben helyi kincsek után kajtatva. Jó volt elnézni a hangzavarral, káosszal és rejtett összefüggésekkel teli várost, a parkokat, a piacot, az embereket, a templomokat, még ha máris fájón hiányzott az óceán.

Idegjáték nélkül sajnos az utolsó nap sem telt el. Békés hangulatban fogyasztott levesünkbe, pontosabban hamburgerünkbe a Copa légitársaság köpött bele: amikor egy gyorsétteremben be akartam csekkolni a másnap déli gépre, kiderült, hogy elgondolkodtató időpontra, reggel kilencre tették át. Értesítést a változásról korábban nem kaptam. Az autót indulás előtt már nem lett volna idő visszavinni, a kölcsönzőben senki sem vette fel a telefont. Bevágtuk hát magunkat a Suzukiba, és a legnagyobb forgalomban szlalomozva, többször eltévedve, permanens halálfélelemben és pattanásig feszült állapotban adtuk le egy teljes nappal korábban. Illegális uberrel mentünk vissza a szállásra, másnap hajnalban méregdrága transzfert fizettünk a reptérig. Nem állítom, hogy egyszer sem sírtam el magam dühömben. De csak a szépre emlékezem, vagy mifene.

Hazafelé

A valóság néha túltesz minden elképzelésen. Amikor nagyon-nagyon távol kerülsz a hazádtól, pszichedelikus utazásban veszel részt, elengeded magad, álomszerűen lebegsz az univerzumban. Ahogy lesz, úgy lesz, bárhogy lesz, úgy lesz. Ennek az ultralaza állapotnak – a sok-sok harmónia és teljességérzet mellett - egyik rút mellékhatása, hogy magas lóról, otrombán kezded emlegetni a körülötted lévő embereket. Hisz úgysem értik, amit beszélsz. A Panama felé tartó gépre az utolsó pillanatban szállt fel egy srác, épp mellettünk volt a helye. Na, bökdöstem a férjemet, itt egy amerikai, beszélgethetsz vele az úton. Tudod, mikor van most ehhez kedvem, jött a morcos válasz. A srác vigyorgott, köhintett, ja, nyugodtan lehet velem beszélgetni, mondta. Természetesen magyarul.

Balázs, aki Bogotába repült tovább, gyorsan megbocsátotta a bunkóságunkat, és együtt lógtunk néhány órát Panamában. Hazamegyünk, fogtam fel végre a magyar szót hallva, és nagyon vegyes érzések fogtak el. Ezek az érzések akkor kezdtek szemérmetlenül kacérkodni a szürreállal, amikor a reptéri mosdóban a nyolc órás panamai tranzit alatt és a két órás amszterdami sorban állás előtt (bővebb magyarázat a keretes szerkezetben olvasható) a közép-amerikai takarító mobilján felharsant a Brother Louie. Igen, a Modern Talkingtól. Ars longa, vita brevis.