Borítókép: "Nem a hűtőbe kapaszkodás adja a választ!"- egy bulimiából kigyógyulás története a káros mintákból való kiszakadással Biacsics Boglárka Mária tollából Forrás: Getty images

"Nem a hűtőbe kapaszkodás adja a választ!"- egy bulimiából kigyógyulás története a káros mintákból való kiszakadással Biacsics Boglárka Mária tollából

Vasárnap van, az ebéden már túl, és én jelen vagyok, nem vágyódom máshová. Amikor a bulimiával küzdöttem, másképp’ néztek ki ezek a pillanatok. Sokan a külsőségek, a média sugallta kép, és az ennek való megfeleléshez kötik az evészavarok kialakulását, ám amellett, hogy kétség kívül van ennek is befolyása, a képlet ennél sokkal összetettebb. Az okok visszavezethetők biológiai, pszichés, kulturális, szociológiai, transzgenerációs és spirituális gyökerekhez is, én most mégis személyesebb módon, a saját történetemet szeretném elmesélni nektek.

„Maradok. Megyek. Mégis Maradok.” Ehhez hasonló dinamika hatotta át az életemet a húszas éveim legelején. Nem tudtam, mi a gyökéroka a szenvedésemnek, mégis hektikusan éltem napjaimat, tele voltam ellentmondással, valójában kisgyermekkoromtól velem volt az érzés, hogy vágyódom el valahova, ami „nem itt és most”, nem a Föld nevű bolygón, nem ebben a testben van. Bert Hellinger, a családállítás „atyja” azt írja: „aki egyidejűleg meghalni is, és élni is akar, az többet eszik, mint amire a szervezetének szüksége van, mert az evés azt jelenti:

„Maradok!” (…) Fel kell oldani az evés és a szeretet azonosítását.”

Akkoriban, amikor az étkezést ilyenfajta „eszköznek” használtam, senkiben nem merült fel a környezetemben, hogy bármi komolyabb problémám van. Fiatal, népszerű egyetemista lányként mászkáltam a nagyvilágban, gyönyörűen elrejtettem mindezt, és magammal is elhitettem, hogy valójában minden oké, hordtam hát napról-napra tudattalanul a különböző vonású álarcaimat. Próbáltam elvegyülni.

Sok minden iránt érdeklődtem akkor is, de éreztem, hogy amit tanulok, amit a hétköznapokban csinálok, nem a lelkemből fakad, nem önazonos. Az akkori perfekcionalizmusom, megfelelési kényszerem mégis arra ösztökélt, hogy mindenben a maximumot nyújtsam, azaz százötven százalékot. Ez pedig kimerítő volt, rengeteg belső feszültséget szült. Mindezek mellett, bár sok szeretet vett körül, mindenhol különcnek éreztem magam, a családomban pedig kívülállónak. Egyszerűen kilógtam a sorból. Otthon úgy éltem meg, nem képesek rámhangolódni, nem látják azt, aki vagyok, valamit tennem kell, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nehezen tudtam kontrollálni a nagyon intenzív, hullámzó érzelmeimet is, az érzékenységem pedig csak ráerősített erre. A nap végén tehát egy valamiben tudtam az irányítást teljes mértékben a kezembe venni: az étkezésben, ahol pedig átestem a ló túloldalára. Majd vissza…

Nemcsak a táplálkozási dinamikámban, de egész személyiségemben is megmutatkozott ez a fajta ambivalencia. Erősen extrovertált énem szereplésre ösztökélt, ám az introvertált művészvénám inkább az egyedüllétre vágyott. Mikor tudattalan mechanizmusok az előbbi felé vittek, de túlzásba estem a „pörgéssel”, egy-egy nyilvános szereplés, vagy akár egy nyári fesztiválozás után úgy éreztem, elfáradtam, elég volt, majd ismét elvágyódni kezdtem... Egy módon tudtam magam „itt” tartani, és ezt a fajta belső feszültséget feloldani: a falással. Magamhoz vettem mindent, ami a hűtőben volt -(főként húsokat, szén-hidrátokat, melyek földelnek, vagy az anyatej édes ízére emlékeztetnek) -, szinte öleltem azt, hogy itt tartsam magam a földi létben. Elkezdtem hát falni az életet, a szeretetet, majd egy ponton, azt mondtam, állj!, és feloldottam a feszültséget a „tisztítással”. Soha nem felejtem el a magány érzését, mely a rohamok után jött, az elvágyódás-maradni akarás dinamikáját, valamint a feszültséget, melyet a végső kontrollvesztés okozott.

Az evészavarok misztikumának világa sokmillió változatot mutat, mely bár a tüneteket nézve egységes, mégis minden személynél egyedi, és más az ok-okozatisága, egymással szinte alig össszehasonlítható történetek ezek. Ha csak a gyermekkori traumákra fókuszálunk rá e rengeteg ok között, elengedhetetlen, hogy ránézzünk az anya-csecsemő kapcsolatára. Sokat olvasni róla, hogy már babakorban (0-3 év) kialakulnak kötődési mintáink, a később kapcsolataink kötődési módjai. Elmondható ugyanez az evéshez való viszonyunkról is. Azzal összefüggésben, hogy az édesanyánk mennyire hangolódott rá igényeinkre, és mikor „reagált” szoptatással, függ össze például, hogy stresszhelyzetben az ételhez nyúlunk-e, vagy inkább elkerüljük azt. A builimia nervosa, és egyáltalán az evészavarok tehát számos tényező okán alakulnak ki – karmikus, transzgenerációs, kulturális, szociális, és pszichés okok, melyeknek összessége, és ok-okozatisága vezet konkrét tünetekhez. Amit a legfontosabbnak tartok ezzel kapcsolatban a szülőknek átadni (azzal együtt, hogy ne szorongjunk, mert tökéletes nevelés nem létezik): forduljunk oda a gyermekeinkhez érdemi odafigyeléssel, lássuk és szeressük őket úgy, ahogy vannak, érintsünk minél többször szeretettel, és figyeljünk egyedi vonásaikra, igényeikre. Továbbá, aki teheti, dolgozzon önmagán, tisztuljon, és, ha elakadása van, nézzen rá ismételt mintáira, hiszen a jó hírem az: mindezek a működési programok változathatók, átírhatók.

A magam gyógyulási útja igen hosszú (és soha véget nem érő, hiszen mindig van mit...), kezdve az egyéni pszichoterápiától, a csoportos családállításon át, egészen a Zen meditációig. Számomra a nap végén a spiritualitás a Zen és a hit adott komplex rálátást, különböző válaszokat, valamint hazaérkezést, de azt, hogy kinél hol találhatók a gyökérokok, mindenkinek a maga útján, a hozzá passzoló módszerekkel érdemes feltárnia.

Közeleg a húsvét, és én örömmel várom, hiszen jó néhány éve nincs bennem a félelem, hogy majd titokban „elsajátítom” a sonka-tojás menüsorát. És ez nemcsak azért van, mert elhagytam a húst, hanem, mert az evés mostanra egy szép rituálé lett, és nem eszközként funkcionál. Az étkezést a tiszta, megfelelő mederben tartani szinte egyenlő azzal: belül minden rendben van. És, hogy valóban az vagy-e, amit megeszel? Minden bizonnyal igazság szól e szavakból… Bízom benne, hogy a saját történetemmel segíteni tudtam minél több Olvasónak, és ha már húsvét közeleg, szívből kívánom mindenkinek: jöjjünk le együtt a szenvedés keresztjéről, és érkezzünk meg „itt és most” egy örömteli létbe.

Forrás: Chris Allan Tod
A képen a cikk szerzője, Biacsics Boglárka Mária látható.

A sztároknak sem fenékig tejfel az életük, számos celebritás nyíltan beszélt étkezési zavarairól.