Szinte napra pontosan ma van tizennégy éve annak, hogy bőrrákot diagnosztizáltak nálam. Huszonkét éves koromban.

De ne rohanjunk így előre, kezdjük az elején.

Mindig is világos, érzékeny bőröm volt, kentem magam naptejjel, nem jártam szoláriumba, maximum a szalagavató előtt egyszer-kétszer, hogy ne legyek olyan fehér abban a gyönyörű ruhában.

Mondjuk tinédzserkoromban azért sikerült egyszer-kétszer nagyon leégnem. Talán ez volt az ok. Nem tudom. Vagy talán a genetika, bár azt hiszem, a végeredményt számítva lényegtelen. Kiskorom óta sok anyajegyem volt, de nem láttam rajtuk változást, talán csak egy-kettő miatt aggódtam, amik picit jobban kiálltak. Aztán egyszer észrevettem egy nagyobbat a mellem alatt, amikor a tükör előtt álltam. Mintha nőtt volna. Mintha sötétebb lenne. Á, biztos nincs baja, hessegettem el magamban villámgyorsan a gondolatot.

Hogyan tűnt fel, hogy baj van?

Szerencsétlenségemre csak ritkán láttam a tükörből, évekig halogattam, hogy orvoshoz menjek. Egyszer a barátom jegyezte meg, hogy sötétebbnek és nagyobbnak tűnik. Megnéztem. Szinte fekete volt. Az ő bátorítására vettem erőt végre magamon, és elmentem az orvoshoz. A kissé rideg doktornő alaposan végignézett, és amikor azt az egyet észrevette, hosszan vizsgálni kezdte a nagyítóra hasonlító műszerével.

– Ezt mielőbb meg kell műteni – hangzott az utasítás, majd egyeztetni kezdtük a műtét időpontját.

Ijedtség volt a szemében.

Akkor persze még nem fogtam fel, csak utólag visszagondolva tűnt fel. Megvolt a műtét, de a szövettan eredménye elhúzódott. Eltelt egy hét, semmi. Eltelt két hét, semmi, de én a huszonéves fejemmel még csak nem is aggódtam, azt gondoltam, nem lehet bajom. Anyunak már gyanús volt, és egy nap éppen akkor hívott, amikor a Balatonon nyaraltunk. Sosem felejtem el a rémületet a hangjában.

– Megvan az eredmény – mondta.

– Na, és? – kérdeztem, és akkor már én is érezni kezdtem a gombócot a torkomban.

– Gyertek haza, be kell mennünk a kórházba, telefonon nem mondhatnak semmit.

Majdnem kiesett a kezemből a mobil. Ez baj. Ha be kell mennünk a kórházba, akkor valamit biztosan találtak. Hazarohantunk, első utunk rögtön az orvoshoz vezetett, ahol megkaptam a pontos diagnózist.

Melanóma.

Teljes megsemmisülés

Na, igen, akkor és ott, eltűnt a lábam alól a talaj. Huszonkét röpke év, mint egy pillanat, pergett le előttem. Meg fogok halni? A válasz szerencsére nem volt ennyire tragikus, hiszen a melanóma észlelésénél az egyik legfontosabb szempont, hogy mikor kapják el. Szerencsére nálam még épp időben sikerült. Nem a korai stádiumban, de még épp időben, mielőtt a rákos sejtek elérték volna a nyirokrendszert, ahonnan gyakorlatilag szabad az út bármerre ahhoz, hogy áttétet képezzenek. Kezelésre sem volt szükség, csak egy biztonsági metszést végeztek el, amely során egy nagyobb darabot metszettek ki a bőrömből ott, ahol a problémás anyajegy volt.

Azóta eltelt tizennégy év. Tizennégy év, és legalább hat anyajegyet műtöttek le rólam elővigyázatosságból. Rendszeresen járok kontrollra, kezdetben félévente, aztán egy idő után már csak évente. Eleinte ultrahangra és mellkasröntgenre is mentem minden évben.

Egyszer, a diagnózist követő harmadik évben, egy nem túl kedves nővér megkérdezte tőlem a röntgenvizsgálat előtt, hogy minek járok évente, hiszen még harminc sem vagyok. Elmeséltem neki, hogy melanómám volt, mire csendben bólogatott és nem szólt többet.

Hogyan tovább?

Azt mondják, a kiújulás szempontjából az első öt év a legkritikusabb. Ezen már kétszeresen is túl vagyok. De azt is mondják, hogy akinek egyszer volt már melanómája, nagy esély van rá, hogy újra kialakulhat bármikor. Szép remények.

Mit tudok tenni? Figyelni. Kontrollra járni. Nem halogatni, ahogy tettem évekig. Nem hinni azt, hogy a naptej felesleges. Alaposan bekenni magam, és csak akkor a napra menni, amikor tényleg szükséges. Azért is meséltem el a történetemet, mert talán segíthetek ezzel másoknak is. Ha csak egy ember végigolvasta, és úgy dönt, hogy elmegy orvoshoz és nem halogat tovább, már megérte.

Azt mondják, az idő pénz. Szerintem pedig érték. Minden perc, amit a halogatásra szánsz, önmagadtól veszed el. Görgetjük a telefont, nézegetjük a posztokat, de mindenkinek vannak titkai. Mindenkinek vannak harcai. Nem beszélünk róla, csak mélyen ott lapulnak a posztok és hashtagek mögött.