Borítókép: "Babát vársz? -Ja nem, ez még az előzőből maradt!" Forrás: Pexels.com/Tatiana Syrikova

"Babát vársz? -Ja nem, ez még az előzőből maradt!"

Nemrég zajlott le köztem és az ételt szállító futárlány között ez a párbeszéd. Természetesen az „előzőn” az utolsó várandósságomat értettem. Nem mondom, hogy jól esett, hiszen 15 hónappal ezelőtt született a kislányom, és pontosan tudom, hogy még mindig úgy festek, mint egy 4-5 hónapos terhes kismama. De azt is tudom, hogy a fogyásnak nem most van itt (még) az ideje.

Én meg a testem soha nem voltunk különösebben jó viszonyban. Mindig épp a terhességeim előtt álltam az áhított súly és alak küszöbén, de mindkétszer közbevágott az élet, és a testem inkább a kisbabáimra fordította az energiáit.

Mindkét terhességem viszonylag könnyű volt, én mégis nehezen éltem meg a hétköznapossá váló fájdalmakat, azt, hogy már nem járhattam kerékpárral dolgozni, és a felszaladó kilók látványa (és érzése) is elég nyomasztó volt.

Mindkét szülésem császármetszés volt, mindkettő ilyen-olyan okok miatt traumatikus, és mindkettőből oltári nehezen (kb 1 év alatt) épültem fel. Az első terhesség után a hasfalam 3 ujjnyira maradt nyitva, ekkor a Love Your Belly torna segítségével sikerült 2-2,5 ujjnyira „visszazárni”, ami már nem zavart a további sportolásban.

A második terhességem után fogalmam sincs mekkora volt a rés a két hasizmom között, de éreztem, hogy – szinte szó szerint – előrebuknak a beleim. 1,5 adag becsülettel elvégzett Gyerünk Anyukám torna után (ez összesen 10 hét) jutottam el addig, hogy „csak” 4,5 ujjnyira van nyitva a hasfalam. Ehhez társul még 10-15 kiló fölösleg – szintén nagy része a hasamon – és máris nem csodálkozom azon, hogy várandósnak nézek ki.

Mindig elámulok 3-4 gyerekes anyukák láttán, akik szülés után pár hónappal már szinte teljesen lapos hassal rohangálnak a gyerekek után a picivel a hasukon.

DE. Ez az én történetem, és nem másé. Én tudom, hogy mennyit jártam még orvoshoz és kórházba, míg mások már teljesen felépültek. Tudom, hogy a testem mi mindenen ment keresztül – és megy a mai napig – azért, hogy a gyermekeimet tápláljam és ellássam. Csak én tudom, hogy mekkora erőfeszítésembe kerül minden reggel „csak felkelni” és „csak jelen lenni” a gyerekek életében, elérhető lenni játékra, beszélgetésre. És akkor még a munkáról nem is beszéltünk…

Galériánkban sztárok, akik őszintén vállalják igazi 'anyatestüket'