Őrületes volt a december. Bútorüzlet, drogéria, közért, fast fashion, second hand, lakberendezés, nem is taglalnám sokat, hány és hányféle boltba kellett bemennem ajándékot, főznivalót, karácsonyi dekorációt kajtatva, és akkor már elcsábulok persze, ha meglátok egy szoknyát, amire régóta vágyom, és jé, milyen helyes ez a porfogó, majd újabb szójagyertyát pakolok a kosárba, mert ilyen illatban még nincs odahaza. Csak egy kicsit ebből is, abból is. Mire rákanyarodtunk az ünnep felhajtójára, nemcsak a pénztárcám volt lapos, de a kedvem is, amiért ennyi vicket-vackot tukmált rám a túlfogyasztás lázában égő korszellem. Nem csoda, hogy az ember fáj a Földnek, ha ilyenekkel van tele, mint én.

Ökocentrikus-bűntudatos énrészem döntött tehát, a január „száraz” lesz: szinte csak az alapvető szükségletek kielégítéséről fog szólni. Eszem és iszom, különben meghalnék, fürdök, dezodorálok, fogat és hajat mosok, mert kirúgnak az állásomból, és veszek bérletet, mivel ingyenes közlekedési eszközzel – bicikli – a munkahelyem sajnos nem közelíthető meg. Két luxust hagytam meg mindössze: az edzőterem-bérletet, ami egyébként is olcsó, és a kedvezményes színházjegyeket. De tárgyat vásárolni szigorúan tilos volt.

A fogadalmat pedig egyáltalán nem esett nehezemre betartani, sőt.

Időmilliomos lettem. Némi túlzással, persze. Mivel szisztematikusan kihagytam a délutáni plázakört, maximum a Sparba szaladtam be kajáért, több időm lett elmélyülni, olvasni, filmet nézni, pihenni, gondolkodni. Nem is gondolná az ember, mennyi értékes órát rabol el tőle, hogy olyasmiket vesz meg, amire semmi szüksége nincs.

Több pénzem maradt. Ezt nem kell részletezni. Mivel ünnepmentes időszakokban inkább nézelődni szeretek, mint vásárolni, és az esztelen pazarlás amúgy sem volt jellemző rám soha, nem spóroltam rengeteget, de az a pár ezres-tízezres is jelent valamit, ami a bankszámlámon maradt. Majd valami értelmesre költöm cipő helyett.

Nagyobb önbecsülést szereztem. Mivel szeretek boltról boltra császkálni, leértékeléseken nézelődni, ruhát felpróbálni, parfümöt szagolgatni, úgy gondoltam, embert próbáló lemondásnak, kínzó hiányérzetnek nézek elébe. De erről szó sem volt. Alig-alig jutott eszembe a „plázázás”, mint programlehetőség. És büszke lettem magamra, egyrészt a környezetkímélő hatások miatt, másrészt mert a fogyasztáskényszer eszerint feleannyira sem határozza meg a jellememet, mint amitől tartottam.

Hatékonyabban kezelem a levelezésemet. Soha többé hírverést! Mivel garmadával jöttek a fogyasztásra felszólító e-mailek, rászántam egy délutánt, és letiltottam az összes ruhát, cipőt, táskát, bútort, dekort és egyebeket ajánlgató hirdetést. Olyan érzés volt, mintha egy telefüstölt szobában valaki hirtelen sarkig tárta volna az ablakot.

Februárban sem robbantam be azonnal a boltokba. Bevallom, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a hatalmas, ötven százalékos leértékelést hirdető táblák hatására február elsején bementem egy turkálóba. (Igen, nekem a leértékelések a gyengéim). De jelentem, nem vásároltam semmit. Ugyanis nyugtáztam, hogy ilyen színű pulcsim már van, az a csíkos ing szintén ismerős, azt az övet egyetlenegyszer hordom majd, azt a ruhát pedig sosem fogom felvenni, és egyébként is, nincs az égvilágon semmire szükségem, ami ebben az üzletben található.

Összességében tehát: ez a száraz január-dolog volt életem egyik legjobb döntése. Néhány hétig folytatom februárban is. Vagy ameddig bírom.

Olvass tippeket, hogyan kerüld el az impulzusvásárlást!