Rengeteg szakember, pszichológus, pszichiáter igyekezett meggyőzni az évek során, hogy nem az én hibám volt. Én mégsem hiszem el teljesen, és nem is fogok talán soha túljutni rajta.

Igaz, hogy fiatalok voltunk, mindössze tizenkilenc évesek. Géza sokat mesélt az otthonáról, a szüleiről keserű, kiábrándult hangon: az apja folyton dolgozik, az anyja hol ridegen viselkedik, hol egészségtelen majomszeretettel csüng rajta, a húga kicsi, mindössze tízéves, nem tud mit kezdeni vele. Az egyetlen, amit rajtam kívül szeretett, a gitározás volt. Zenekart akart alapítani, befutni, elismertséget szerezni. Nagyon tehetséges volt és érzékeny, minden máshogy alakul, ha…

Mivel én sem voltam jóban a szüleimmel, jól megértettük egymást. Szerettem vele lógni, ő pedig nagyon szerelmes volt belém. Jobban mondva: menekült hozzám. Mivel egyedül érezte magát a világban, kellett valaki, akibe kapaszkodhatott. Sokáig hízelgett az odaadása, a figyelme, de néhány hónap után kezdett terhessé válni. Éreztem, hogy ez a fiú túlságosan nagy falat, amit nem bírok el. Szerettem még, ragaszkodtam is hozzá, de egyre többször szakadtam le, hogy helyette más, „normálisabb” társaságokat válasszak.

Géza érezte a távolodást, de soha nem rendezett jelenetet. Halkabb lett, egyre többször sírta el magát, olyan görcsösen szorította a kezemet, hogy már fájt. Kellemetlen volt az egész, nem tudtam mit kezdeni vele. Az én dolgaim közben kezdtek rendbe jönni. Felvettek az ELTÉ-re, nyáron új barátokat szereztem, az élet kezdett körülöttem színesedni. Géza fölött azonban bezárult a szakadék. A felvételije nem sikerült, a húgát pszichológushoz kellett járatni, a szülei pedig beadták a válópert. Teljesen visszahúzódott a csigaházába, már én sem tudtam előcsalogatni onnan.

Októberben összejöttem az egyik évfolyamtársammal, és szakítottam Gézával. Szinte csak formai volt a kimondás, hónapok óta nem feküdtünk le egymással, alig találkoztunk. Nem érte meglepetésként, mégis összerándult a fájdalomtól, amikor kimondtam. Mint aki tudta, mégse várta. Fehér lett a szája, és ahogy erőltetett mosolyra húzta, vérezni kezdett. Mindene olyan száraz volt, olyan élettelen. Utólag tudom, hogy búcsúzott ettől a világtól.

Három héttel később csörgött a telefon. Közös ismerősünk hívott. Emlékszem, ahogy a rám törő pániktól bedugul a bal fülem, és nem kapok levegőt. Egy egész napon át nem tudtam sírni, csak ültem az ágy szélén, nem ettem, nem ittam, csak figyeltem befelé állhatatosan.

Egy távoli erdőben akasztotta fel magát, a szervezetében rengeteg alkoholt és nyugtatót találtak. Én még arra sem emlékszem, hogy Gézát valaha becsiccsentve láttam volna.

A szüleivel a temetésen találkoztam először. Az anya összeaszott, apró teremtés volt, görnyedten állt a sír szélén. Az apja szobormerev arccal nézett maga elé. Olyanok voltak, mint két valószerűtlen zombi, én pedig arra gondoltam, milyen furcsa, hogy majdnem egy évig jártunk, és Géza soha nem mutatta be egyikőjüket sem.

A bűntudat és a letaglózó fájdalom lassan érkezett. Géza halála után pár hónappal elmentem egy pszichológushoz. Mivel nem segített, megpróbáltam egyedül kijönni a gödörből, és csak akkor fordultam újra szakemberhez, amikor már harmadik napja csak sírni tudtam.

Nyolc év telt el azóta. Már nem jut minden héten eszembe, már nem vág késként a gyomromba a bűntudat, ha bevillan az arca, a szomorú mosolya, egy életkép, ahogy gitározik. De úgy érzem, minden másképp alakult volna, ha nem akkor szakítok vele. Egy ideig még fognom kellett volna a kezét. Támogatni, amíg az életkörülményei javulnak. Azzal, hogy a legnagyobb életválsága közepén hagytam cserben, mert nekem rendeződtek a dolgaim: a legnagyobb önzés volt, a halálos ítélet kimondása. És hiába száz pszichológus, ezer pszichiáter, aki azt állítja, nem tehetek róla, ez akkor is így van, ha nem én voltam, aki megcsomózta a kötelet azon a lehetetlen fán.

Galériánkban híres emberekről olvashatsz, akik öngyilkosságot követtek el.