Tai chiztam, a fejemből elpárolgott a stressz. Bedobtam a vacsorát a mikróba, tömbgyertyát gyújtottam, a háttérben ment a tévé, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Kibontottam egy üveg Chiantit, az Aldiban még mindig olcsó. A legszebb pohárba töltöttem, meghúztam, élveztem a gyümölcsös ízt a nyelvemen. A konyhapultra támaszkodtam az otthonos bútorok vattapuha ölelésében, körülöttem megszokottság, bőven a komfortzónán belül. Távol minden rossz, nem láthatnak, nem hallhatnak, nem lehetek prédaállat.

Aztán nem tudom, mi váltotta ki mégis, valami banális hang lehetett a trigger a török sorozatból, vagy az utcáról szűrődött be? A szomszéd lakásból? Gyomorszájon rúgtak, és hirtelen lezuhant a sötétség. Ismertem már a menetét, mégis elfogott a reszketés. Legnagyobb döbbenetemre imádkozni kezdtem, a zuhanó repülőn senki sem ateista, a támadó halálfélelem ugyanilyen, úgy látszik. Bár az ima, az új. A lezuhanó sötétségből szörnyek jöttek elő, ismerősök is, meg sok új, friss arc, csak a ruhájuk ugyanaz, mindnek ugyanolyan. Imádkoztam és figyeltem magam. Hátha valamennyire kívül tudok maradni az érzésen, mint az a tizenéves, akinek túl sok hallucinogént adtak egyszerre, és miközben eluralkodik rajta a szer okozta rettegés, kényszeresen hajtogatja, hogy ez csak a fejedben van, csak a fejedben van.

Megnyílt előttem a szakadék, a színek összekeveredtek, önálló életre keltek. Elzsibbadt a nyakam és az állam. Úgy szeretlek, Deniz, üvöltötte a tévé, szívszaggatóan harsogtak a vonósok, katatón állapotban leroskadtam a konyhapult mellé, és az ölembe eresztettem a fejem. A fülem bedugult, mintha víz alá merültem volna. Istentelen vastagfekete gondolatok száguldoztak a fejemben gyorsvonati sebességgel, késekre gondoltam, amikkel kihasíthatom őket magamból, de nem volt menekvés, műtét nélkül kellett végigcsinálni.

Kicsi vagyok, székre állok. Maximum tíz-tizenkét éves. Mozdulatlan vagyok, nézem az ismerős szörnyeket, akik kitérdesedett kordnadrágot viselnek és szürke inget. Csípős izzadságbűzt és szájszagot terjesztenek. Érzem a fájdalmat, az értetlenséget és a félelmet. Utána mindig sietősen távoznak, egyedül maradok a széken vagy a kádban, abban a nyomorult, elidegenedett kislánytestben.

Már nem voltam ura önmagamnak. Hevertem a konyhapult mellett két világállapot között, fejben haladtam színről színre, átengedtem magam, faljon fel, ha úgy tetszik. Nem erre szerződtem az élettel, mégsincs rá orvosság. Többször próbálkoztam, de nem segítettek. Türelem rózsát terem, vagy halált virágzik. Ki kell várni, amíg elmúlik, amíg ki nem ürül a szervezetemből és odébb nem áll, vagy fel nem emészt végre teljesen.

Ugyanúgy nem tudni, mi hozott vissza a pokolból, mint ahogy ismeretlen erő volt, ami belerántott. Kinyitottam a szemem, fájt mindenem, de a jelenben voltam újra, túl emlékeken és fantázián. Kint szuroksötét éjszaka, a lakásban égtek a lámpák. A tévében kellemes muzsika duruzsolt. A kitérdesedett kordnadrág és a szürke ing eltűnt. Nem keringett körülöttem izzadtságszag, csak az esti spagetti illatát éreztem. Letöröltem az arcomról a nyálat. Feltápászkodtam, langyos vizet ittam a csapból, hajtincseimet a fülem mögé igazítottam.

Bedugaszoltam a bort és betettem a hűtőbe. Elfújtam a gyertyát. Kikerültem a fürdőszobát, pedig a Chianti nem tesz jót a fogaknak. Lefeküdtem inkább. Egy kis fejfájás emlékeztetett arra, ami történt, de a rám törő ájulásszerű állapot mindent zárójelbe tett.

A másnapok mindig összetörnek, mintha egész éjjel vedeltem volna. Üres vagyok és szomorú. Bízom benne, hogy ez volt az utolsó, talán felhívom a harmincadik pszichiátert, antidepresszánst iratok fel, beszélek róla éveken keresztül, hogy felszínre hozzam és eltöröljem. Egyszer sikerül. Ha pedig nem, szépen elnyel a pokol, és – bár a hepiendre fogékony olvasóknak rossz hír - ez is egyfajta megoldás.

Hírességek is küzdenek pánikbetegséggel. Galériánkban megismerheted őket.