Néhány hónappal ezelőtt anyukám holmijait rendezgettem. Nagyon beteg volt már, egy hospice-ban töltötte utolsó heteit. Peremkerületi háza sivár volt, elhagyott, a savanyú szagú szobákban porszemek táncoltak. Ruhákat vasaltam, papírokat szortíroztam, kezdtem az anyámtól elbúcsúzni. Nem voltunk giccses szeretetkapcsolatban, de mégiscsak az anyám volt. El kellett engednem, szépen, meghitten szerettem volna végigcsinálni. Mint a filmeken. Nem úgy sikerült.

A nagy, megkopott fotóalbumot még sohasem láttam. Anya nem szerette a fényképeket, nem tartott a tárcájában egyet sem, nem mutogatta a rokonoknak, szomszédoknak. Szinte babonásan irtózott tőlük. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam ilyesmit a kezében. Előszedtem az albumot a fiókból, lesöpörtem az évtizedes port a tetejéről. Kinyitottam. Soha nem látott emberek néztek velem szembe beállított képeken, múlt század eleji ruhákban. A családom, akikről soha nem beszéltek nekem.

Hirtelen kinyíló érdeklődéssel lapoztam végig. Nem ismertem senkit. Rég meghalt emberek, mimikátlan, komor arcok. Sehol egy vidám, spontán, elkapott jelenet. Sehol egy szín. Fakó, kikopott világ. Mintha már akkor sem éltek volna, amikor a képek készültek. Az utolsó oldalakon felismertem valakit. Az apám volt, nagyon fiatalon. Bár alig ismertem – nem voltam több ötnél, amikor meghalt -, az arcára jól emlékeztem. Volt egy gribedli az állán, ami erről a fotóról is visszakacsintott.

Először csak egy apró, kellemetlen érzés volt, ami egyre erősödött. Anyám a képen tizenkettő lehet. Mellette áll az anyja, az én nagyim. A nagyi mellett pedig apa. Tizenhét-tizennyolc évesen. Színes a kép, de elmosódott. Mindenki komoly. Illeszkedik a hangulat az évtizedes családi fotótrendbe.

Lassan leeresztettem az albumot. Anya és apa huszonévesen találkoztak. Legalábbis így tudtam eddig.

Miért állnak közös fényképen nyolc-tíz évvel korábban? És miért a nagyi mellett?

Az ablakhoz léptem. A szemben álló házak belevesztek a ködbe. Az ablakokban gyéren világítottak az égősorok. Mindjárt itt a karácsony. A szeretet és a család ünnepe. Ritkásan ismertem ezt az érzelmes világot. Irigykedtem az osztálytársaimra, akiknek az anyjuk copfba fonja a haját. Eltettem az albumot a táskámba, és anyámhoz indultam magyarázatért.

Jó napja volt. Az intézetben készültek az ünnepekre. Az ágyán könyvek, Remarque, Merle, Moldova. Meg valami friss önsegítő kötet a gyászról. A kisszekrényen mécses, mellette dobozos csoki, üdítő. Megint meglepett, mennyire sovány. Testes asszony volt. Ránéztem a kezére. Inas, beesett kéz. Az például sosem volt húsos. Pedig nagyot tudott vele ütni, ha akart.

Ezen a karácsonyközeli napon tudtam meg, hogy apám az anyukám unokatestvére volt. Első unokatestvére. Családi szégyen a javából. A nagyi szerette Jancsit – az apámat -, s mivel nem született fia, gyakran „kölcsönvette” a testvérétől. Aztán a testvére meghalt, és Jancsi az övé lett egészen. Arra azonban nem számított, hogy a kígyó, akit a keblén melenget, durván a kezébe fog harapni.

Jólesett beszélnie. Nem magyarázta el, hogy miért hallgatott több mint negyven éven át. Én pedig nem faggattam tovább egy haldoklót. Néztem a sürgést-forgást, a ferde karácsonyfát, a beesett mosolyokat. Gyerekkor, visszafogott mozdulatok, beszédes csöndek, kellemetlen, megfagyott levegő. Egy pillanatfelvétel az agyamban apámról, aki ágyban fekszik. A nagyi, a fagyos viszony közte és anya között. Egy hospice-intézetben is nagyobb az élet, mint akkor volt. Groteszk.

Már nincs kivel megbeszélni. Eljöttem. Anya két hétig élt még. Legalább szép volt a karácsonya.

És mely sztárok bizonyultak rossz szülőnek?